Egy-két éve még szinte haragudtam a fiatal kenyereslányra, amikor jóindulattal megkérdeztem növekvő hasa láttán, hogy mikorra várja a babát és szinte rám támadt, hogy mit képzelek, olyan bolond-e, hogy szülni akar erre a világra? Mostanság mintha jobban megérteném.
Ezúttal nem a finom gyökérkenyérért mentem hozzá, hanem elvi okokból. Az általunk kedvelt koffeinmentes kávét ugyanis egyetlen nagyáruházban sem lehet kapni, kivéve a nácikéban, ott pedig nem vagyok hajlandó vásárolni. Nála viszont van, igaz, 200 forinttal drágább, de fasisztákat akkor sem gazdagítok.
A drágulás épp ez alkalommal következett be. E. meg is jegyezte, hogy nem tudja, hová vezet az, lassan minden megfizethetetlen lesz.
- Látom itt nap mint nap az új hajléktalanokat az aluljáróban. Negyven körüliek, jó erőben lévők, látszik, hogy most csúsztak le és nem azért, mert elitták az agyukat. Majd most megteszik…- sóhajtott a lány.
Nekem már szinte fel sem tűnnek az aluljáró új lakói. Mostanában mintha már a közcsendőrség sem zaklatná őket, bírságot úgysem tudnak beszedni tőlük életvitelük miatt.
Nem messze a kenyérbolttól hárman ültek egy padon, előttük színtelen kocsisbor. Velük szemben az aluljáró kevés tehetségűnek hitt zenésze, aki régi Illés- és Tolcsvay-dalokat, meg sajátnak tűnő szerzeményeket kornyikál nap nap után. Most azonban a három hajléktalannak játszott. Nem énekelt, csak gitározott, gyönyörű spanyol futamokat. (Sors)társai némán hallgatták, miközben beitták a szomszédos lángossütő illatait.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
