GNL911

1.

Mint már oly sokszor, Életemmel elindulunk toronyiránt, fel egy nagy hegyre, mert egyszer csak ott volt előttünk, és bár nem terveztük, hogy felmegyünk rá, úgy érezzük, valamiért ott kell lennünk a csúcsán. Nem lehet azonban gyalog menni, csak különböző járművekkel, autókkal, buszokkal fel a szerpentinen, és közben minden kilométer után át kell szállni egy másik járműre, amelyeken csak mi ketten utazunk.

Amikor lentről elindulunk, még több bőröndünk van. Ahogyan egyre feljebb jutunk, egyre kevesebb a holmink, és ami nálunk maradt, abból is eltűnnek korábban fontosnak tartott dolgaink. Először azt tapasztaljuk, hogy az egyik átszállásnál elvesztettük az összes régebbi hivatalos iratunkat, amelyek azt igazolják, hogy végigdolgoztuk az életünket, aztán eltűnnek régi feljegyzéseink, amelyekhez pedig úgy ragaszkodtunk. A szerpentinek egyre keskenyebbek, odakint egyre sötétebb van, még sincsen éjszaka.

Végre felérünk a csúcsra egy hatalmas kastélyhoz, de mi megelégszünk a csodálatos parkkal, a fákkal, a belőlük áradó szépséges energiákkal. És az egyik ösvényen vesszük észre, hogy az út még feljebb vezet.

2.

Egy vidám társaság jön össze alkonyat körül, munka után, elhatározzuk, hogy hagyjuk a gályázást, munkaadóinknak sem szólunk, önkényesen szabadságra megyünk, úgysem tud bennünket pótolni. Valaki bedobja, hogy keressünk fel egy közeli zarándokhelyet, mindannyiunkra ráfér egy kis spirituális megtisztulás. Többen morognak, hogy egy kocsmatúra inkább ínyükre lenne, de végül vállalják. Egy ütött-kopott busszal utazunk, egyik oldalon sziklák magasodnak felettünk, a másik oldalon pedig a tenger hullámzik alattunk. A hangulat a tetőfokon, amikor észrevesszük, hogy csatlakozott hozzánk egy hófehér hajú, sivatag-arcú öregasszony, aki derűs, földöntúli mosollyal nyugtázza dajdajozásunkat. Hamarosan megtudjuk, hogy ő lesz az idegenvezetőnk a zarándokhelyen. Hirosimai hibakusa, azaz túlélő, az utolsók egyike. Egy japán stílusú, mozgatható belső falú házba invitál bennünket, mindenkit teával kínál, majd körbeülünk, és látjuk, hogy a padló nem más, mint egy hatalmas játéktábla, a sakk és a go soha nem látott keveréke. A meditáció lényege, hogy mindegyikünknek kell egy visszavonhatatlan lépést tennie, amely meghatározza további sorsát. Az első lépést én teszem meg.