GNL911

Amikor körülbelül huszonöt évvel ezelőtt anyám leszállt a vonatról Oroszlányban, és szétnézett, megállapította, hogy a város nem csak a vasút szempontjából végállomás. Az Állomási-tó után mindjárt egymással szemben ott állt a Szálkás és az az óta bezárt Rigó Jancsi (amely egy cukrászda és egy kocsma igen egyedi fúziója volt, mintegy családos szórakozási lehetőséget nyújtva). E két méltán híres létesítmény a két leglepukkantabb kricsmi volt az egész városban, a Lujzát nem számítva, ahová már betérni is életveszélyes. A Szálkás talán azért nyerte meg a versenyt a Rigó Jancsi ellen, mert van egy kis terasza, ahova jó időben ki lehet ülni (vagy azért, mert nem pocsékolta a tőkéjét holmi süteményekre). Az említett magas színvonalú vendéglátó ipari létesítmény hajnalban nyit, de már akkor sem üres. Úgy tartják, hogy mostanság a város legvirágzóbb ágazata az autóalkatrész gyártás, de a kocsmatulajdonosoknak sem kell félniük: az igen ritka, hogy alkohol beszerzésére alkalmas hely tönkremenjen errefelé. Az autó benzinnel működik, a gép olajjal és árammal, a kétkezi munkás meg sörrel. Különösen a nyugdíjas, alkoholista bányász, aki valóságos főnyeremény egy kocsmárosnak, vagy lerakat tulajdonosnak.

Oroszlányt a szénbánya virágoztatta fel. Az utóbbi időben szó esett róla, hogy bezárják. Már akkor felmerült az ötlet, amikor még általános iskolás voltam, mondván, a kitermelés nem gazdaságos többé. Hogy az ügy így elhúzódott, annak köszönhető, hogy a munka nélkül maradó bányászokat segélyezni sem gazdaságos. „Inkább szépen megvárjuk, amíg korkedvezménnyel nyugdíjba mennek, és akkor még gonoszak sem voltunk!” gondolta az önkormányzat, és kényelembe helyezte magát a hosszú várakozáshoz. Hasonló megítélés alá esett az erőmű is tavalyelőtt, hiszen a sablon egyszer már működött: a bányászok tényleg mindent megtettek, hogy mielőbb nyugdíjazzák őket. Nem olyan nagy csoda ez a hozzáállás: az a polgármester, aki alatt akár egyiket, akár másikat (ne adj’ Isten mindkettőt) bezárják végül, mindenre számíthat majd, csak újraválasztásra nem.

Amikor anyám ideköltözött, még fénykorát élte a bánya, az erőmű és a szocializmus is. A három közül a legutóbbi tartja magát a legstabilabban. Persze saját bevallása szerint senki sem „komcsi” - Isten őrizz! -, de az olcsó sör és a biztos munkahely olyasmi, amit az emberek nem felejtenek el egykönnyen (és az Úttörőindulónak is elég fülbemászó dallama volt, így utólag visszagondolva). A fiatalok között meg közismert legenda a rendszer, ahol csak keresni kell, és rögtön van munkád. A jelenlegi kormányhoz való hozzáállás viszont enyhén szólva is kritikus minden korosztály körében. Különben egyik vezetésnek sincs sok esélye, amíg meg nem állítja az inflációt, fel nem emeli a béreket 200%-kal, le nem szállítja a sör árát tíz forintra, és nem visz végbe valami egyéb gazdasági csodát. Hát, erre még várni kell!

A megélhetés mellett aztán itt van ez a másik új keletű probléma is: a közbiztonság romlása. Az utóbbi időben rengetegen telepedtek le a város külterületein nyomorúságos putrikban, végigprédálva a hétvégi telkeket. Rengeteg embert vonz az önkormányzat támogatása, és az ipar - többet, mint amennyire szükség van. Ennek köszönhető az elharapódzó idegengyűlölet, ami alól a szlovákok és a svábok megszokás alapján felmentést kaptak. Mindenki más meg menjen haza Indiába, Romániába, vagy a Pokolba.

Ennek ellenére az emberek mégsem menekülnek fejvesztve a városból. Néhányan kényszerűségből kimennek egy időre Németországba, néhányan elköltöznek, de a többség marad. Ezt érezte édesanyám, amikor leszállt a vonatról a csomagjával: ez a város végállomás. A volt gimnazista évfolyamtársaim nagyobb hányada nem költözött el, sok meg hazajött, miután elment. Ilyen ez a hely. Beleragadunk, mint a legyek abba a sárga légypapírba, ami a hétvégi telkek kis faházaiban szokott kiakasztva lenni. Zümmögünk, vergődünk, de maradunk.

Nyolc hónapja költöztem Pestre. Most költözöm vissza. Leszállok Tatabányán a hatalmas, tömött hátizsákkal, és utastársaim között furakodva próbálom elérni a csatlakozást. Tíz perc lenne az átszállásra, de késve értünk ide (ami egyébként igen okosan be van kalkulálva: ha a pesti gyors mindig pontos lenne, az oroszlányi személy még tíz percet sem várna, és ugye az utasoknak kell az a kis adrenalin, meg az egészséges kocogás lépcsőn fel és lépcsőn le csomagostul). Aztán már robog is a vonat. Eszembe jutnak a munkás barátaim, a sörözések a Gödörben régi, jó rockzenét hallgatva. Az őrültségek, amiket csináltunk, az obszcén viccek, amiket egymásnak meséltünk, a verekedések, amikbe keveredtünk. A tenyerük csattanása a hátamon, a közös nevetés. Ó, dehogy tudnám én elhagyni Oroszlányt!

Leszállok az állomáson. Szemerkél az eső. Itt a tó, a vadkacsák, a Szálkás, a Rigó Jancsi üres épülete. Valami névtelen, elismerést méltatlanul mellőző népművész egy pár női mellet festett az oldalára. Elvigyorodok. „Hello, Légypapír Város, hazatért fiad!” Nem kéne boldognak lennem, de az vagyok. Hazaértem.