GNL911

 1968 lázadásai, üzenetei elválaszthatatlanok a rock-zenétől, és azoktól az énekesektől, zenélő költőktől, akiknek dalait a kor tüntetői, establishment-ellenesei és békeharcosai zászlajukra tűzték. Az egykori zenék túlélték a kort, mert egyrészt kivételesen ihletett pillanatban születtek, magukba sűrítették egy rendkívüli csillagállás levegőjét, másrészt pedig ugyanolyan ikonjaivá váltak egy történelmi léptékkel villanásnyi időnek, mint annak szereplői, fotói, könyvei, filmjei. Ami a szerzőket, előadókat illeti, akadtak, akiknek a fizikai túlélés is megadatott, másoknak az elmúlása erősítette és erősíti a mai napig mítoszukat. Az életben maradottak és a legendák egyaránt sokféle utat jártak be az elmúlt 40 év alatt.

Valamennyiük közül a legellentmondásosabb volt Bob Dylan. Az ellentmondásosságát az is szülte, hogy olyan szerepet próbált ráaggatni a kor, amilyent ő sosem vállalt. Dylan nem volt soha vérbeli protest-song énekes, még akkor sem, ha egyik első ihletője és mentora a híres munkásdalnok Woody Guthrie volt. Ugyanakkor, mint a külvilágra érzékeny alkotó, éberen figyelte annak történéseit, légkörét és ezek tükröződnek korai korszakában. Annál azonban tehetségesebb volt, hogy egyszer használatos „helyzetdalokat”, vagy „politikai kiáltványokat” fogalmazzon dallá. Így történhetett meg az, hogy amikor eszkalálódott a vietnami háború, a békemenetek egyik állandó „indulójává” vált a Blowin’ In The Wind. Ezt a dalt a világon mindenütt műsorára tűzte minden valamire való „tiltakozó dalos”, vagy ahogy nálunk mondták, „pol-beat énekes”, de magáénak vallotta az amerikai fekete polgárjogi mozgalom is. Ilyen a Masters of War, amelyet maga a szerző is általánosabb értelműnek, a hidegháborús uszítások elleni dalnak tekintett, vagy a With God On Our Side, amely valóságos történelmi körkép ballada arról, hogy mennyi atrocitást követett el az emberiség a hit nevében. Vietnamtól elválaszthatatlanná vált az A Hard Rain’s Gonna Fall, az állandó trópusi esőbe már-már beleőrülő amerikai katonák egyik kedvence lett. Ugyancsak „látnoki gondolatokat” fedeztek fel a The Times They-Are A Changin’-ben és a Chimes of Freedomban is. Az viszont kétségtelen, hogy 1962 és 1964 között voltak Bobnak olyan dalai, amelyek egyértelmű állásfoglalások voltak a rasszizmus ellen: napi hírek alapján született a Who Killed Davey Moore? – egy fekete bokszoló halálának gyanús körülményeiről - valamint a Lonesome Death of  Hattie Caroll is. Ahogy azonban költészete egyre inkább elmélyült, fogyatkozni látszottak a „társadalmi töltetű” dalai, és ezt már annak idején is sokan összekötötték úgynevezett „árulásával”, azzal, hogy 1965-ben a newporti fesztiválon letette a folk-dalosok akusztikus gitárját és elektromosra váltott. Persze Dylan egyáltalán nem zárkózott be, csupán új megközelítéseket keresett a világgal való szembenállásához: ezek hol keserűre, hol ironikusra, hol cinikusra sikerültek, de ha meghallgatjuk a Like A Rolling Stone reménytelennek tűnő útkeresését, a Rainy Day Women 12.35 „megkövezettjének” fekete humorú sirámát, elvethetjük ezt a közhelyet. Az sem véletlen, hogy a „változás évében” született It’s Alright Ma (I’m Only Bleeding), az egyik legkegyetlenebb kórkép, amit valaha írtak az amerikai konzervatív erkölcsökről, intoleranciáról és álszentségről. Rövidített változatában, Roger McGuinn előadásában bekerült az Easy Rider című filmbe – éppen a tragikus végkifejlett előtt.

Sok mendemonda látott napvilágot Dylan 1966. júliusi motorbalesetével kapcsolatban. Még az is elterjedt, hogy a CIA „vonta ki a forgalomból” az énekest, mert már túlságosan nagy hatása volt, fogságban tartották, és drogozták, hogy „megszelídüljön”. Sokan ezzel próbálták magyarázni új hangjait: éppen 1968-ban, amikor pályatársai közül többen, a korábbinál is harcosabb hangnemre váltottak, az ő új dalai inkább befelé fordulást, misztikumba menekülést fejeztek ki, mint például az All Along The Watchtower. Holott sokkal inkább arról van szó, hogy Bob egy nyugtalan, identitás-problémákkal küzdő, állandó útkereső művész, és még az sem biztos, hogy váltása teljesen tudatos volt.

Dylan, a sosemvolt „vátesz” már régen csak emlék, a zenész, a költő azonban él, létezik, alkot és nem érdemtelenül próbálja őt egy amerikai egyetem már több mint egy évtizede irodalmi Nobel-díjjal kitüntettetni. A zenész később sem zárkózott teljesen elefántcsonttoronyba: még 1971-ben dalt írt a börtönben megölt Fekete Párduc-vezetőről, George Jacksonról, 1975-ben a Hurricane című dalával egyik kezdeményezője volt Rubin „Hurricane” Carter, a gyilkosság címén ártatlanul elítélt fekete bokszbajnok perújrafelvételének. 1989-ben, a nagy kelet-európai rendszerváltozások idején született egy újabb „világundor”-dala, a Political World, és ugyanez a szellem hatja át a 2001-es Things Had Changed-et, amelyből a Wonder Boys című film Oscar-díjas filmdala lett.

Ha Dylantől mindig is távol állt a harcos aktivizmus, a mexikói-skót ősöktől származó Joan Baez, akivel együtt kezdték pályájukat és egy időben együtt is éltek, éppen az ellenkezője volt. Joan UNESCO-alkalmazott apjával gyerekként bejárta a világ számos országát, köztük a Közel-Kelet államait és életre szólóan meghatározó élményeket gyűjtött az emberi nyomorúságról. Ez vitte őt közel az 1960-as évek polgárjogi-, háborúellenes és erőszakmentes mozgalmaihoz, amelyeket nemcsak dalaival, utánozhatatlanul szárnyaló hangjával, hanem személyes részvételével is szolgált. Ott volt például 1963. augusztus 28-án azon a híres washingtoni békemeneten, ahol elhangzott Martin Luther King „Van egy álmom” (I have a dream…) kezdetű beszéde. Feljegyezték róla, hogy már középiskolás korában elkövetett egy „polgári engedetlenségi cselekedetet”: egy légiriadó-próbán nem volt hajlandó társaival együtt a kijelölt óvóhelyre menni, mondván, hogy az egész csak a hidegháborús propaganda része. Az 1960-as évek során különböző tüntetések után többször is őrizetbe vették, 1967 decemberében másfél havi börtönre ítélték, miután tüntetést szervezett az amerikai hadsereg oaklandi parancsnoksága előtt a vietnami háború ellen. A börtönből kijuttatott levele a világsajtóban is megjelent. A militantizmus és a magánélet számára akkoriban egyet jelentett: a Santa Rita börtönben ismerkedett meg David Harris íróval, akit később másfél évre ítéltek a behívóparancs megtagadása miatt. A Harris fiával terhes Joan puszta megjelenése a woodstock-i fesztiválon közel félmillió ember előtt maga volt a békehimnusz. Azokban az években Baez elsősorban népdalokat, gospeleket, és más folk-dalosok szerzeményeit énekelte, és az ő előadásában váltak mozgósító erejűvé olyan dalok, mint Pete Seeger We Shall Overcome-ja, Earl Robinson Joe Hillje, vagy az Amazing Grace keresztény himnusz, illetve Swing Low Sweet Chariot című néger spirituálé. Természetesen Bob Dylan számos dalát is átdolgozta, és ő szerezte például a Saigon Bride-ot. Személyesen is járt Vietnamban, de amikor az 1970-es évek végén fény derült arra, hogy a délkelet-ázsiai országban az újraegyesítés után milyen módszerekkel „nevelik át” a legyőzött délieket, szembefordult a hanoi rendszerrel.

Joan Baez számára a politikai aktivizmus életforma a mai napig: csatlakozott környezetvédő mozgalmakhoz, szót emelt embertelen diktatúrák ellen Chilétől Kambodzsáig. Hatását nagyban erősíti a közönséggel való kommunikálása, amely szintén messzire eltávolította őt Dylantől: amíg Bob szinte vérlázítóan nem törődik a hallgatósággal, Joan a koncert szereplőivé teszi és ebben az is segíti, hogy nyolc nyelven énekel. A 70-es években létrehozta saját emberi jogvédő szervezetét, a Humanitas Internationalt, amely politikai oldaltól függetlenül bírálta a jogsértéseket, nemegyszer kellemetlen helyzetbe hozva az amerikai újbaloldalt. 1989 nyarán, még a „bársonyos forradalom” előtt Prágában járt, hogy erősítse a demokratikus ellenzék, a Charta 77 megmozdulását. Egy anekdota szerint Vacláv Havelt kérte meg, hogy vigye a gitárját, ezzel akadályozva meg az író letartóztatását. Néhány nappal később budapesti fellépésén arra szólította fel a közönséget, hogy a koncert után tartsanak virrasztást a kínai nagykövetség előtt, tiltakozásul a Tienanmen téri vérengzés ellen. Ott van azok között, aki a halálbüntetés eltörlését követelik az Egyesült Államokban. Természetesen az iraki háború elleni tüntetésekről sem hiányzik: 2004-ben a filmrendező Michael Moore-ral járta az egyetemi campusokat, egy évvel később ő is letáborozott a fiát Irakban elvesztő Cindy Sheehannel együtt George W. Bush elnök texasi ranch-e előtt, majd a demokrata párti elnökjelölt, Barack Obama harcos híve lett.

Baezt tekintik az első számú „folk-Madonnának”, de 1968 körül jó néhányan voltak, akik hozzá hasonlóan egy szál gitárral váltak a tömegek szószólói. Kettőt emelnék ki közülük: a kanadai indián Buffy St.Marie-t napjainkban elsősorban két film, a Kék katona (Soldier Blue) és az Eper és vér (The Strawberry Statement) zenéjéből ismerik, de ő volt a szerzője a kor egyik híres háborúellenes dalának, a Universal Soldiernek. Hazájában elismert képzőművész, és az indián gyermekek részére indított oktatási programok irányítója; a New York-i, magát anarchistának valló Melanie Safka a hippik egyik kedvence volt, olyan establishment-ellenes dalokkal, mint a What Have Done To My Song, Ma, vagy a Psychotherapy, amelyet a John Brown’s Body dallamára írt. Ő sem csak dalaival próbált tenni a világ jobbításáért: 1972-ben elvállalta az ENSZ gyermekalapja, a UNICEF nagyköveti tisztségét.

Többé-kevésbé következesnek mondható négy évtizedre visszamenőleg Neil Young elkötelezettsége. A kanadai muzsikus az 1960-as évek közepe óta Kaliforniában él, de azóta sem vette fel az amerikai állampolgárságot, így egyfajta „elegáns kívülállóként” válhatott részévé az amerikai kontesztációs mozgalmaknak. Még a Buffalo Springfield együttes tagjaként adta elő a hangos, pszichedelikus rock egyik legismertebb háborúellenes dalát, a For What It’s Worth-öt, de már szólópályájának egy-egy fontos állomása volt a faji előítéletek elleni Southern Man és az Alabama, majd az Ohio, amelyet az 1970. május 4-i kenti diáktüntetés elleni rendőrattak négy halálos áldozatának emlékére írt. Youngot pályája kezdetétől fogva mindig foglalkoztatta az indiánok sorsa, és szószólójukká vált több dalán (Broken Arrow, Cortez The Killer), majd az általa rendezett filmen, a Journey Through The Paston keresztül. Éppen ezért volt jogos választás Jim Jarmusch részéről őt felkérni az indián misztikummal átszőtt filmje, a Halott ember zenéjére.

Bár volt egy apró „kisiklása”, a hazafias” húrokat pengető 1981-es Hawks and Doves albummal, 1989-ben Neil Young – Dylan Political Worldje méltó párjaként – megírta a Rockin’ In The Free Worldöt, amelyben figyelmeztetett: az a szabad világ, amelyre Kelet-Európa a Berlini Fal leomlásával úgy várt, nem az a tejjel-mézzel folyó Kánaán, aminek hitték. A dal később Michael Moore Fahrenheit 9/11-ének lett főcímzenéje, bár 2001. szeptember 11 kapcsán a Let’s Rollban Young azoknak állít emléket, akik a negyedik, Pennsylvaniában lezuhant gépen az utolsó pillanatban megpróbálták lefegyverezni a terroristákat. Az iraki háború ismét a békét követelők oldalára vitte őt, és megszületett a Living With War című album, amelyben egyenesen azt követeli: emeljenek vádat George W. Bush amerikai elnök ellen, mert hazudott a népnek a háború indokait illetően.

Neil Young közben – részben indián szimpátiájából eredően – a természet-, a környezetvédelemből is igyekezett kivenni a részét. A gazdasági recesszióban tönkrement gazdálkodók megsegítésére elindított Farm Aid koncertsorozatok egyik kezdeményezője volt 1985-ben. 2003-ban a Greendale című „rock-operája”, amelyből film és multimediális DVD is készült, és színpadi változatával a muzsikus turnéra indult, egyszerre szól a környezetvédelemről, az antiglobalizációról, a politikai korrupcióról és médiamanipulációról, de mindez nem mentes attól a kissé naiv hippi-romantikától, ami Neil Youngnak mindig is sajátja volt.

Aligha lehet tagadni, hogy a 60-as évek végének mai napig legnagyobb hatású rock-hírnöke John Lennon. Lennon, a Beatles együttes tagjaként abban a szerencsés helyzetben volt, hogy már világsztárként ébredt tudatára annak, hogy hírnevét komoly társadalmi-politika mondanivaló érvényre juttatására használhatja fel. Bár lázadó szelleméről, szociális érzékenységéről már korai nyilatkozatai is tanúskodnak (lásd: „Az olcsó helyen ülők tapsoljanak, a drága helyen ülők csöröghetnek az ékszereikkel is”), igazi aktivizmusa, a béke, az erőszakmentesség melletti kiállása 1966-tól, Yoko Onóval való találkozásától eredeztethető. Az olyan gyermekien ártatlan daltól, mint az 1967-es All You Need Is Love, egy év alatt már eljutott a Revolutionig, amelyben elhatárolta magát a világmegváltás címén pusztító forradalmároktól. 1969 hozta meg számára a döntő fordulatot: Yokóval előbb Amsterdamban, majd Montrealban rendeztek „ágytüntetést” (bed in) a békéért – ez utóbbi idején született meg a Give Peace A Chance című dal, amelyet októberben a washingtoni háborúellenes tüntetésen már félmillióan énekeltek – és még ugyanezen a karácsonyon teleszórták a világ nagyvárosait hatalmas fehér-fekete plakátjaikkal, amely arra szólított fel: A HÁBORÚNAK VÉGE, HA TE IS AKAROD. WAR IS OVER, IF YOU WANT IT. Ugyanekkor küldte vissza Lennon II. Erzsébet angol királynőnek a MBE-kitüntetést, tiltakozásul az ellen, hogy London támogatja a vietnami háborút, és szemet huny a biafrai vérengzések felett. Híressé váltak a zsákba bújt pár erotikus-ironikus performance-ai („bagism”), amelyekkel az előítéletek és a sztereotípiák veszélyeire hívták fel közönségük figyelmét.

Lennon számára a Beatles feloszlása bizonyos értelemben felszabadulás volt, mert nemcsak önálló alkotói fantáziájának, hanem aktivizmusának is szabad folyást engedhetett. A Gombafejűek keretében aligha születhettek volna meg olyan „radikális” dalok, mint a Power To The People, a Working Class Hero, vagy a forradalomról, a nők felszabadításáról, a szabadságról, a bűntudatról hangosan elmélkedő Well, Well, Well. A legnagyobb népszerűségre azonban az 1971-es Imagine album tett szert, amelyen Lennon az előző lemeznél visszafogottabb hangon, de legalább olyan határozottan foglalt állást a béke, a szeretet mellett, a háború, a szegénység, a képmutatás ellen. (Imagine, I Don’t Want To Be A Soldier, Gimme Some Truth). 1971 karácsonyára pedig újabb himnusszal ajándékozták meg a világot Yokóval: ez volt a Happy Xmas (The War Is Over).

A pár legkeményebb lemezét, az 1972-es Some Time In New York Cityt, éppen akkor készítette el, amikor már letelepedtek az Egyesült Államokba és Lennon amerikai állampolgárságért folyamodott. Volt ebben valami abszurditás, hiszen a lemezen síkra szálltak olyan bebörtönzött „közellenségekért”, mint a Fekete Párduc Angela Davis, vagy detroiti radikális John Sinclair, emléket állítottak az 1971. szeptemberi atticai börtönlázadás áldozatainak, egy 1972. januári belfasti vérfürdőnek, és a záródalban, We Are All Waterben a kor valamennyi fontos közszereplője megjelenik Richard M. Nixon amerikai és Mao Ce-tung kínai elnöktől VI. Pál pápán át Charles Manson sátánista gyilkosig. Akkoriban már az FBI figyelte Lennont, felvetődött az Államokból való kitoloncolása, és felkerült Nixon elnök legfőbb ellenségeinek listájára is.

Már soha nem tudjuk meg, hogy miként reagált volna a 80-as évekre John Lennon, miután öt évi visszavonultság után 1980-ban újra közös lemezt készített Yokóval. Az 1980. december 8-i New Yorki gyilkosság véget vetett életének. A tragikus halál azonban, amely az egész világot megrázta, csak még jobban felerősítette mítoszát. Alakja, zenéje pedig azóta is közvetíti üzenetét. Halálának helyszíne minden évben zarándoklat és elmélkedés helyszínévé válik, és már egy béketorony is hirdeti őt Izlandon. Az Imagine, amelyet John az ő „kommunista kiáltványának” nevezett, ma a világ legismertebb békehimnusza – nevezetes klipje az ablakokat szélesre táró fehérruhás Yokóval mindennél többet mond a szeretet egyetemességéről - de legalább ennyire élő ma is a Happy Xmas. Az előbbit nemcsak zenészek, politikusok is gyakran előveszik, ÉS mindkettőre számos olyan, a YouTube-on is látható filmmontázst készítettek, amely a nem szűnő háborúk borzalmaira emlékeztet.

Felmerül a kérdés, hogy a mítosz nem vált-e erősebbé, mint a maga korában kiváltott hatás a The Doors együttes és Jimi Hendrix esetében. Kétségtelen, hogy az Ajtók The End-jéről már 1967-ben azt írták, hogy „e dal után nem ülhet le ugyanúgy egy család a vacsoraasztalhoz”, és a The When The Music’s Overben hangzik el a jelszóvá vált „A világot akarjuk és most” (We want the world and we want it now). A zenekar máig tartó népszerűsége, muzsikájának érvényessége mellett nagymértékben frontemberének törvényt és korlátokat nem ismerő magatartásából, rejtélyekkel teli személyiségéből, legalább annyira titokzatos eltűnéséből és izgalmas költészetéből fakad. A mítosz erősítéséhez hozzájárult Francis Ford Coppola is azzal, hogy az Apokalipszis, most főcímzenéjéül a The Endet választotta.

Hendrix különleges géniusz volt, aki életében nagy vitákat váltott ki a fekete radikálisok körében fehér zenésztársai miatt, ugyanakkor az amerikai himnusz kataklizma-szerű feldolgozása, vagy a Machine Gun „szőnyegbombázása” tökéletesen megfogalmazta a dzsungelháború minden iszonyatát. Jimi nagysága elsősorban a zenei útkeresésekben volt, amelyekkel számos, ma is bejárhatatlan ösvényt jelölt meg több műfajban is az őt követőknek.

E rövid előadás természetesen nem szólhat mindazokról, akik részesei voltak a kontesztációs éveknek, hiszen külön beszélhetnénk az olyan tiltakozó dalosokról, mint Arlo Guthrie, Woody fia, Country Joe McDonald, elemezhetnénk James Brown és a „fekete hatalom” viszonyát, vagy a skót Donovan pályáját a protest-songoktól a keleti és a keresztény miszticizmussal való kacérkodásaiig. Azt azonban elmondhatjuk róluk is, hogy a négy évtized nem tette porossá sem zenéjüket, sem mondanivalójukat.