A kettéosztott Németország történetében csupán egyetlen alkalommal mérkőzött meg egymással hivatalosan az Német Demokratikus Köztársaság és az Német Szövetségi Köztársaság felnőtt labdarúgó válogatottja, ez az egy azonban sporttörténelmi pillanattá vált. Nemcsak azért, mert az 1974. június 22-én Hamburgban rendezett világbajnoki csoportmérkőzésen a „keletiek” nyertek a házigazdák ellen, hanem azért is, mert e 90 perc megkönnyítette az utat a „nyugatiak” vb-győzelme felé.
Nem is jöhetett volna létre ez a találkozó politikailag kényesebb pillanatban: másfél hónappal korábban mondott le Willy Brandt nyugatnémet kancellár, az Ostpolitik atyja, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a két német állam viszonyának rendezésében. Brandt azért kényszerült távozásra, mert személyi titkáráról, Günther Guillaume-ról kitudódott, hogy az NDK titkosszolgálat, a Stasi ügynöke. Az NSZK biztonsági helyzete is labilis volt: a vb alatt tartani lehetett a Vörös Hadsereg Frakció (RAF), azaz a Baader-Meinhof csoport terrorakcióitól. A nyugatnémet csodakapus, Sepp Maier szerint valóságos erődítménnyé alakították át malentei edzőtáborukat, minden lépésüket rendőrök vigyázták. Ugyanakkor a létrejöttének 25. évfordulóját ünneplő NDK labdarúgó válogatottjának többszörös politikai küldetése volt: egyrészt az atlétikai és úszósikerek után a legnépszerűbb sportágban is emlékezetes teljesítményt kellett nyújtania, ráadásul a legközvetlenebb rivális, a világ egyik legjobb csapatának otthonában. Addig ugyanis a futball kevés támogatást kapott a hivatalos szervektől, mivel „nem hozott érmeket”; másrészt a csoportellenfelek között volt Chile, amely úgy került ki a vb-re, hogy a Szovjetunió a Pinochet-puccs miatt nem vállalta a pótselejtezőt a dél-amerikai ország ellen a koncentrációs táborrá alakított santiagói stadionban. És az Allende-kormány megdöntése után éppen az NDK-ba menekült a legtöbb chilei baloldali személyiség, köztük a későbbi államfő Michelle Bachelet is. Hogy a helyzet még pikánsabb legyen, a csoportküzdelmek során az NDK-Chile meccset a második világháború utáni Európa legneuralgikusabb pontján, Nyugat-Berlinben rendezték. A tudathasadásos állapotot még a nyugatnémet csapatfőnök, Helmut Schön személye is erősítette: ő ugyanis a háború után a keleti oldalra került Drezdából származott, és 1950-ben szökött át a nyugati zónába…
A futball-előjelek mindazonáltal jók voltak keleti szempontból: májusban az 1. FC Magdeburg csapata a Kupagyőztesek Európa Kupája rotterdami döntőjében 2-0-ra legyőzte a világhírű AC Milan együttesét. Ez volt az egyetlen NDK-s európai kupagyőzelem. A magdeburgiak középcsatára egy bizonyos Jürgen Sparwasser volt…
Június 22-én este a hamburgi Volksparkstadionban 58 ezer nyugatnémet szurkoló nézett farkasszemet mintegy 2000 keletnémettel. Ez utóbbiakat az NDK hatóságok előzetesen gondosan megszűrték, - arról szó sem lehetett, hogy családtagok együtt utazzanak - sőt, külön eligazítást is kaptak a korrekt szurkolás mikéntjéről. Biztos, ami biztos, a találkozóra több száz Stasi-tiszt is elkísérte őket. A stadionban aztán ők voltak a leghangosabbak…A meccs látszólag békésen zajlott, egyik csapat sem akart kikapni, de sokáig úgy tűnt, hogy nem is nagyon akarják a másikat bántani. A nyugatnémet sztárok, Gerd Müller, Wolfgang Overath és a többiek később elmesélték, hogy a szabálytalanságok, pontrúgások miatti néhány másodperces szüneteket az NDK-sok arra használták fel, hogy Nyugatra került szeretteiknek üzenjenek az ellenfelektől. Aztán jött a 78. perc, amikor Sparwasser három védő között levett egy hosszú indítást, majd a hálóba bombázott Sepp Maier felett. 1-0, ez lett a vége!
A gólszerzőből pillanatok alatt nemzeti hős lett az NDK-ban: 1988-ig az ő győztes találatát mutatták az NDK tv sportműsora, a Sports Aktuell főcíme gyanánt. Sparwasser hivatalos istenítése olyan méreteket öltött, hogy a center valósággal belebetegedett. „Napról napra nőtt körülöttem a gyűlölet, hihetetlen pletykák keringtek rólam és vagyonomról, amikből egy szó sem volt igaz” – vallotta be később a csatár, aki egyébként, csapattársaihoz hasonlóan, összesen 2000 keleti és 2500 nyugatnémet márkát kapott az egész vb-szereplésért. Sparwasser végül 1988-ban megelégelte ezt az állapotot és egy NSZK-beli öregfiúk-torna után nem tért vissza az NDK-ba. Nem tudhatta, hogy már csak két évet kell kibírnia. „Hőstettét” azonban nem tagadta meg: kikötötte, hogy ha meghal, sírjára csak ennyit írjanak: „Hamburg, 1974”.
A meccs krónikájához hozzátartozik, hogy – a politikai demonstrációt elkerülendő – nem engedélyezték a játékosoknak a találkozó utáni nyilvános mezcserét. E gesztusokra csak az öltözőfolyosón kerülhetett sor. E történet színfoltja, hogy Sparwasser azzal a Paul Breitnerrel cserélt mezt, akit, bár világklasszis volt, szélsőbaloldali nézetei miatt később évekre kizártak a nyugatnémet válogatottból.
A találkozó azonban nemcsak politikai jelentőségű volt: a vereséggel ugyanis az NSZK a második helyen végzett a csoportjában, így a második csoportkörben sikerült elkerülnie a legkeményebb ellenfeleket. Míg a másik döntős, a Johan Cruyff vezérelte holland csapat a brazilokkal, az argentinokkal és az NDK-val küzdött meg, addig a Nationalelfnek „csak” a lengyeleket, a jugoszlávokat és svédeket kellett legyőznie. A történet kísértetiesen hasonlít az 1954-es vb-re, amikor az NSZK, az ellenünk elszenvedett 8-3-as vereség után besétált a döntőbe, míg a magyarok a brazilok és az uruguay-iak elleni gyilkos meccsek után álltak ki a fináléra. A legendás Franz Beckenbauer csak ennyit mondott a hamburgi mérkőzésről: „Az a vereség ébresztett fel minket. Ha akkor nem kapunk ki, lehet, hogy nem is lettünk volna világbajnokok”…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
