GNL911

A kérdés az, hogy mennyire kell messzire menned ahhoz, hogy megtaláld önmagad.

Talán elég a szomszéd falu. Talán elég egy hétvégi kiruccanás. Talán csak egy estére kell mást csinálnod. Elszakadni a megszokottól. A mától. Növelni a távolságot. Talán elég egyetlen új embert megismerned. A lehetőség ott fekszik ebben az egy, magányos kis szóban: talán. És talán mégsem... Talán el se kell indulnod ahhoz, hogy megérkezz. Persze, az is lehet, hogy az egyedüli út önmagadhoz valóban Kína, Montreal, netán Chile.

A messze fogalma relatív.

Emberfüggő.

~

A fiú behunyta a szemét, hogy ne lássa az előtte elhúzó járművek színes villanásait, a szürke autópálya elmosódó csíkját, a reflektorok vakító fényét, a jól ismert táj, az oly sokszor megtett út minden egyes részletét. Az ablakra száradt esőcseppek koszos pettyeit, a törött ablaknyitót maga mellett, a foltot az anyósülés hátulján. Behunyta a szemét és összeszorította, keményen, hogy ne lássa a világot, amelyből menekülni akart, a helyet, amit olyannyira elhagyni vágyott. Az otthonát.

A lány emlékezett, pedig felejteni szeretett volna. Gyógyulni. Nem gondolni rá. Élni. Azt hitte, már sikerült. És ekkor jön a fal. Az a rohadt, színesre pingált, emlékszilánkokkal teli, átkozott fal!

A fiú fáradtan és szürkén ült a hátsó ülésen, még egyszer, utoljára fészkelve be magát. Várta, hogy elöntse az érzés, a szabadság, a függetlenség, az egyedüllét öröme. Az „itt hagyok mindent” izgalma. A célra gondolt. A madár repülni vágyott, és a fészek kiengedte. „Szabad vagy.”- mondta neki. Ő csendben maradt. Nem volt lelkes, örömködő trilla. Sem egy szárnylendítés. Semmi. Csak a csend felelt. „Úton vagyok.”

A lány összehúzta magát, behunyta a szemét és fejét a radiátor forró, hullámos vastestének támasztotta. Szerette volna, ha az emlékei áttetsző füstből vagy párából állnak csupán, melyet egy lélegzetvétellel elfújhat és a semmibe kergethet. Ehelyett áthatolhatatlan, sűrű ködképekkel találta szembe magát, fal épült körötte, nincs menekvés. A múlt foglya. Nem tudta, hol rontotta el.

A fiú magába süppedt. Emlékezetének diakockáiból arcok, az arcokból a gyermekkora köszönt vissza rá. A barátai. Amikor a poros játszótéren, a lakótelepen rúgták a labdát. Amikor a húsvéti tojásokat keresték a fűben. Amikor az óvoda udvarán rohangáltak, kergették egymást körbe-körbe. Amikor elköltöztek, az általános kezdődött. Az osztály nyüzsgése, a kopott zöld tábla és a tanító néni kedvessége. A mesék. A tanulás. A foci. És a középiskola... Szerelmek, lányok. Bulik, csókok, testek, illatok, ölelések. Az az egy év, az az egy bizonyos, azokkal a bizonyosokkal! Amikor még nem ezzel az érzéssel ment, nem tompán, fáradtan, kimerülten. Nem úgy, mint most. Akkor még kalandot keresett és talált.

A lány azzal gyötörte magát, mi lett volna, ha megmondja neki? Miért nem bökte ki akkor és ott, amikor a színházteremben...? Vagy akármelyik egymásra bámulós, kék madaras pillanatban? Miért? Miért halogatta a döntést, a lehetőséget? Tökéletes alkalom nem létezik, most már tudta. Az idő száll. És ő elkésett. Mindig, folyton-folyvást elkésett.

A fiúnak ez lett a veszte. A fene nagy tervei. Mert elfelejtett a mában élni és észrevenni a pillanatot. Hogy mikor szállta meg a kór, nem tudni, a pontos dátumra nem emlékezett, ahogy a jelenség nevét sem tudta volna megmondani, de még létezését sem szavakba önteni. Ő csak abban volt biztos, hogy más kalandra vágyott már, máshol. Ezért volt késő, amikor a lány érkezett. A csillagok állása soha nem volt kedvezőtlenebb és kajlább, mint azon a délutánon, amikor először találkoztak. Látta, beszéltek, észrevette. A szíve mondott valamit, ő nem értette.

A lány bólintott. Kicsi, érdekes bólintás volt. Mindentudó. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a fiú nem fogja keresni. Gyáva volt hozzá. Vagy félt megsebezni magát. Esetleg mindkettő. „Majd beszélünk!” Ezt mondta neki utoljára, búcsúzóul.

A fiú hátrasandított a válla fölött, ahogy a repülőtér bejáratához gördültek.

- Még meggondolhatod magad…

Lehunyta, majd kinyitotta a szemét. Sóhajtott, elmosolyodott. És nem nézett vissza többé. Az új élete megkezdődött.

- Nem. Nem lehet.

A fiú, akit szerettek, elment.

~

Neked milyen messzire kell menned ahhoz, hogy rájöjj, én mindig itt voltam neked?