Ismernek engem ebben a kávéházban. Amikor megérkezem a szőlőskertből, elém tesznek egy italt. A tisztelet jeléül mindig leveszem a napszemüvegem, amikor a tulajdonosnővel beszélek. Itt el tudok gondolkodni a rómaiakról, diadalaikról, és az apró tövisről, amelyet mi jelentünk. A tulajdonosok szintén száműzöttek, szétszóratott emberek, miként a vendégek, akik mintha mind sötét ruhát viselnének és arany fogukat villogtatnák a cigarettaszipkájuk mögött. Gyermekeink római iskolába járnak. Kávét iszunk és valamilyen erős gyümölcs brandyt, és reménykedünk, hogy unokáink visszatérnek hozzánk. Reményünk e távoli magzatokban.
A kártyások a sarokban időnként poharukat emelik és köszöntőt mondanak, és én is emelem az enyémet, csatlakozom érthetetlen állításaikhoz. Repkednek a kártyák ujjaik és a csillámló asztallap között, régi kártyalapok, oly ismerősek, hogy fel sem kell őket fordítani ahhoz, hogy kitalálják: kinél van a nyerő leosztás.
Higgyétek el, a biztos életveszély rabságában születtetek. És remegjetek, meggyőződés királyai. Vasatok olyanná vált, mint az üveg és már elhangzott a szó, amely szétzúzza azt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.