GNL911

Elütöttem a hatvannégyet, megvan még mind a 32 fogam, érzékeim a helyükön vannak, bár néha előfordul, hogy homályosan látok, vagy úgy érzem, hogy nem hallok rendesen. Máskor meg mintha túlságosan éles lenne a hallásom, hamis hangot hallok ott is, ahol biztosan nincs, és az éjszakai utca zaja felerősödik bennem. Ellenben az idén sem mentem át az Abbey Road-i zebrán, de még a Piazza Navonán sem, nem tették elém a pernod-t Amélie kávézójában a Montmartre-on. Jeruzsálemről nem is beszélve.

Új a jelszó: „Gondolkodom, de már magam is unom.” Vagy lehetne egykori kollégám szavajárása arról, hogy mire mutatott rá a szónok. De talán elég lenne a „Nyergelj, fordulj!”, csak éppen ellenkező irányba, mint a Baradlay-huszárok.

A világszerte elismert Kodály-módszer saját hazájában bukott meg. Egy nemzet vált gyógyíthatatlanul botfülűvé: nemcsak a hamis hangokat képtelenek meghallani, de még azt sem veszik észre, amikor egy lemez elakad és ugyanazt ismételgetni órákon, napokon, éveken keresztül.

Informatikában utazó barátom, mint afféle törvénytisztelő ember – normális? – a rendeletben megadott napon felcsatlakozott számlázógépével a hatósági szerverre. Azaz csatlakozott volna, mert a túloldali kollégák alaposan elbaszták a szoftverüket. A hatóság azonban csak arról értesült, hogy a kötelező kapcsolat nem jött létre, és másnap meg is jelentek állig felfegyverzett kísérővel. Konstatálták a hiba okát, de nem tágítottak. Közben barátomhoz egymás után jöttek volna a vevők, ő azonban egyiket sem szolgálhatta ki, hiszen nem tudott szabályos számlát adni. Ekkor az egyik hatóság megsajnálta: „Tudja, mit? Adjon el nyugodtan számla nélkül, majd utólag pótolják.” Barátom azért nem most jött a hathuszassal, és gyorsan visszakérdezett: „Most melyiküket jelentsem fel és kinél gazdasági bűncselekményre való felbújtás címén?”. „Teljesen mindegy. Mindenképpen magát büntetjük meg” – hangzott a válasz.

Végre ismét vannak BL-meccsek, van miért, kiért izgulni, szurkolni. ManCity – Real Madrid. Felvonulnak a játékosok és a bírók, ahogy kell. Ott állnak a pálya közepén, mindenki 1,5 méter távolságra egymástól. Aztán elkezdődik a meccs, és percenként jönnek a full kontaktok, fejtől lábig és fordítva, ahogyan ez a fociban szokás. Nem érzi senki, hogy kezdünk nevetségessé válni ezzel a tartózkodással? De azért jó volt látni, amikor Barcelona-Napoli meccs végén Rino Gattuso amolyan olaszosan megölelte Enrique Setient.

Ha egyszer könyvembernek kellene lennem, én a Nemo kapitány leszek. És Shakespeare Hamletje. És valami verseskötet. Magyar, francia, amerikai, mindegy. Csak azt tudom, hogy egyetlen percig sem leszek boldog olyan világban, ahol az emberek önként elfelejtenek gondolkodni és érezni. Akkor inkább bezárkózunk könyveink, lemezeink, filmjeink közé, és csak beszélgetünk az idők végezetéig.

Emlékszik-e valaki arra, hogy a „telenovela”, a végtelenített szappanopera a legdurvább katonai diktatúra idején született meg Brazíliában, hogy az emberek függővé váljanak és ne azon töprengjenek, hogy micsoda szörnyű világban élnek?

A nemzeti koronavírus sajátossága, hogy minden 500 fő feletti tömeg fertőz, de vannak, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem fertőznek. Bár a háborús tudósításokból tudjuk, hogy a baráti tűznek is lehetnek halálos áldozatai, a mi esetünkben ez természetesen kizárt.

De hová tűnt a nemzeti konzultáció? – kérdezte kétségbeesett fejhangon Damon Hill.

„Éppen csak orgiát nem tartanak”. „Megőrültek az emberek” – mondják kollégáim, utalva arra, hogy az emberek élvezik a legnagyobb tömegnyomort is, és köpnek mindenféle vírussal szembeni óvintézkedésre. Holott ez valójában természetes reakció, az ember nem arra szocializálódott, hogy mozgásában, kapcsolataiban, napi tevékenységeiben korlátozzák, pláne nem úgy, hogy a korlátozás indokai és indoklói nem hitelesek. De mondhatjuk azt is: „Dekameron-szindróma”. Legalább addig érezzük jól magunkat, amíg lehet.

Puskásról az utolsó utáni bőrt is lehúzzák. Most musical lett belőle. Volt egyszer egy paródia, amelyben Sinkovits adta zseniálisan Petrezselyem Elemér alanyi költőt, akinek Legjobb sehol című művét tucatnyi műfajban feldolgozták a monológtól az operáig, amelyben a hőstenor és a gyávabasszus felelgettek egymásnak. Vajon hogyan hangzik majd musical-változatban a Nótáskedvű volt az apám, amelyet a Sipos étterem prímása húzott Öcsibácsi fülébe, miután végleg hazatért?

„Ez a Lillian Gish csak bőgni tud” – mondja halk, síráshoz közeli hangon a Cserépkalapos nő a Minarik Edének a Bodográf mozi előcsarnokában. Bette Davis félelmetes tekintetéről még sláger is született a 80-as évek elején. Erre a mozi két ikonja életük alkonyán szinte valódi énüket, a szelíd jóságost és az elviselhetetlen sebzettet hozva sírás és tekintet nélkül meséltek az összetartozásról, az egymásra utaltságról, a sokszor ki nem mondott, végtelen szeretetről, amelyek nélkül még a halál közelében sem érdemes élni.

Egy cédulát találtuk a korai esti órákban a postaládánkban a következő szöveggel: „Kedves Tulajdonostársak! Köszönjük, de Napelem !!!NEM!!!. Snitt. Most a nyelvtani magyartalanságba nem mennék bele. Ismerik a Felszarvazzák Őfelségét című Louis de Funes-filmet? Abban hangzik el a híres mondat: Uram, megkapta a névtelen levelemet? Néha próbálom elfelejteni, hogy Magyarországon élek, de aztán rendszerint gyorsan emlékeztetnek rá.

A piac ingyenes könyvbörzéjén találtam rá a Romeo, Júlia és a sötétség című Jan Otsenasek-könyvre. Sok mindent olvastam a náci megszállásról szóló cseh irodalomból a Hullaégetőtől a Szigorúan ellenőrzött vonatokig, a Munstock úrtól A tojásig, amelyek mind a kisemberek szemszögéből mutatták be az elmondhatatlant, a gyűlölet világuralmát, amelytől igazából azóta sem szabadult meg az emberiség. Ez a regény valahogy kimaradt. Bár tudjuk a történelmet, és ennek ismeretében azt is, hogy Eszter és Pavel soha többé nem találkoznak, az író mégis nyitva hagyja ennek lehetőségét, és bízunk abban, hogy a jóság, az együttérzés és a szerelem a pokol túlélésére is elegendő lehet.

Megnéztük a világ legrosszabb katasztrófafilmjét, amelynek megoldása, a 300 méterrel megnövekedett tengerek gyors visszahúzódásával akár vicces is lehetne, de közben meg kell a szívnek szakadni az önfeláldozókon, az egymástól örökre elszakítottakon és az utolsó pillanatban magukból szállókon. Egyetlen vérfagyasztó jelenete van: amikor a szökőár eléri New York-ot és az Ikertornyok felől támad, és az emberek ugyanúgy menekülnek a pusztulás elől, mint három évvel később, 9/11-én…

Lehet, hogy nyakunkon a vízözön, csak az Öreg úgy gondolta, még annyit sem érdemlünk, mint Noé, eleget tépte a száját feleslegesen….