Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2020. június 15. 05:48 - Göbölyös N. László

Naplóféle 20/6 - 1. – Elmeél 107.

103185756_347274806239861_6383891727997950681_n.jpg

Pünkösd hétfőjén a folyamatosan esőre álló idő ellenére hatalmas tömeg lepte el a Római-partot, telt ház volt minden halsütödénél és fagyizónál. Ugyanezen a napon az óbudai Plébániatemplomban még szellősen helyre ültetett, maszkviselésre kötelezett hívekkel tartottak szentmisét. Még orgona, ének sem volt. Ki érti ezt? Mi azért Életemmel köszöntöttük egymást a béke jelével.

„A mozi alapvető fontosságú az emberek nevelésében, de igazi erejét csak az utóbbi évtizedekben fedezték fel. A rákról szóló filmek nyomán az onkológusokban is jobban tudatosodnak azok a problémák, amelyekkel a terápiák során szembesülniük kell, mint például a rák és a szexualitás, a beteg és az orvosok kapcsolata, a kezelések mellékhatásai. Vannak azonban olyan filmek, amelyek nyomán csupán élet és halál jelentéséről kell elgondolkodnunk. Ez nagyon hasznos lehet a személyes vagy családi problémák megosztásában, de a kollektív felelősség megértésében is” – írta egy 2014-es olasz tanulmány, amelyre azután találtam rá, hogy a sokadik rák-témájú filmbe botlottunk bele, amolyan tinédzser Bakancslistába, amely persze korántsem tud olyan tiszteletlenül groteszk lenni a halállal szemben, mint a Jack Nicholson – Morgan Freeman páros remeklése. Akkori adatok szerint mintegy 150 ilyen témájú film született, de többségük az elmúlt 30 évben. A legtöbb esetben a betegség vagy dramaturgiai elem, vagy egyenesen az egész történet mozgatója. De vajon miért nem látunk szinte egyáltalán olyan filmet, amelyből az derül ki, hogy a daganatos betegség a környezetszennyezéssel, az egészségtelen életmóddal, a már-már elviselhetetlenné vált mindennapi stresszel függ össze?

A karantén fasizmus! – jelentette ki Elon Musk. Ez így tán kicsit erős, de az egymástól távol álló, maszkban fulladozók látványa a járvány lecsengése idején, egy olyan országban, ahol még 1000 halálos áldozat sem volt három hónap alatt – és ki tudja, valójában mibe haltak bele – mégis csak a megfélemlítésről szól.

Immár szabadon lehet utazni Olaszországba, csak onnan hazatérni nem lehet a jelenleg érvényes rendelkezések szerint. Mi a megoldás? Ott kell maradni.

Az újonnan induló katonaiskolákba besoroznám az összes kardcsörtető idiótát, és a leggecibb őrmesterekkel szívatnám őket a nap 24 órájában. Egy hét múlva rohannának sírni a jó édes anyukájukhoz, és egy életre elmenne a kedvük a katonásditól.

A II.világháború után a világ minden táján ismeretlenek csókolóztak össze. Mégsem tört ki világjárvány, pedig a higiéniai körülmények hagytak maguk után kívánni valót. A szeretet, a békevágy ereje nagyobb volt.

Olvasom, hogy a Space X űrhajósait a Black Sabbath Planet Caravan-jával ébresztették. Ozzyék egyik legszelídebb, meditatívan lebegő dala legfeljebb félálombeli lustálkodásra alkalmas. Ha már Sabbath és űr, akkor inkább az Into The Void, ami belefér. Mondhatnám az AC/DC Thunderstruck-ját is, ami az én gyerekeimnél garantáltan bevált, de talán egy villámcsapás odafent mégsem annyira jó ómen.

Sosem tartoztam azok közé, akik azt vallották, hogy a foci csak a bunkókat érdekli, sőt, annak idején kifejezetten dühített, hogy amikor csak két tv-csatorna volt és az egyiken valami jó meccset adtak, a másikon biztosan egy érdekes filmet vetítettek, és akkoriban a videót még nagyon kevesen engedhették meg maguknak. És ugyanilyen dühös vagyok, hogy a „közösségi távolságtartás” (micsoda egy álszent kifejezés…) részleges feloldását a stadionokkal kezdik, miközben egyelőre szó sincs múzeumok, színházak nyitásáról, vagy akár kisebb szabadtéri koncertek rendezéséről. Más kérdés, hogy napjainkban, ha fizetnének sem mennénk ki egy hazai bajnoki meccsre, mert én még emlékszem a jó magyar focira, amikor nem kellett mindenféle trükkökkel telt házat csinálni egy kettős rangadóra a 80 ezres Népstadionban…

Olvastam egy novellát, amelyben az író visszatekint hajdanvolt randevúira. Én is sokszor gondoltam már arra, hogy egyszer megírom kis és nagy találkozásaim regényét, de nem vagyok hozzá még elég öreg, véletlenül sem szeretnék egyetlen hölgyet is megbántani, és legtöbbjük megmaradt egy szép vagy őrült múltbéli pillanatnak, amelyeknek nincs helye boldog, megbékélt életemben. De most az esztelen emléknapról eszembe jutott valaki, akit már vagy 20 éve nem láttam, író volt, múzsa és útkereső, felvett neve pedig majdnem úgy hangzott, mint az a bizonyos franciaországi elátkozott épület, csak a kezdőbetű nélkül. Sosem felejtem el első találkozásunkat: párja, író, festő, útkereső, meghívott magukhoz, bevezetett műtermébe, majd magára hagyott. Lenyűgöztek a képei, különösen egy többféle, realista és misztikus megközelítésben lefestett nőalak, akinek kékes-szürke szeme még a vásznakról is delejezett. Aztán csak azt éreztem, hogy valaki mögöttem áll. Hátra fordultam és ott volt hús-vér alakban ez a delejes tekintet, és általa szinte pszichedelikus aurába kerültem. Egy ideig gyakran találkoztunk, mert érdekelt az ő útkeresésük, de aztán a férfi olyan messzire ment, amerre a nő már nem tudta és nem akarta követni. Közben úgy éreztem, R.-vel egyre közelebb kerülünk egymáshoz és ezt a közelítést fel akartam gyorsítani. És ezzel el is rontottam mindent. Utána még egyszer találkoztunk a Sziget-fesztiválon, késő este, de ott, abban a forgatagban, hangzavarban már nem működött mágneses tere. De említhetném gimnazista koromból a Cárnőt, akiben egy fehér Angela Davist láttam, és esélytelenül voltam belé szerelmes, nem láttam több mint 40 éve, de a minap vele álmodtam, és bevallotta, hogy egész életében rossz döntéseket hozott. Vagy iszákos éveimből a doktornőt, aki Szindbádnak nevezett és meggyőződése volt, hogy született poligám vagyok, és ne is próbáljak tenni ellene. „Nőkből, lányokból még vagy tízezer” – írta Szabó Lőrinc, leltáram töredék…

Már akkor sem tudunk felhőtlenül szórakoztató filmet nézni, ha annak sztárja a nagy lezser fekete dumagép. Épp egy olyant fogtuk ki, ahol minden szavától lehull egy falevél, és ez szamárbőr-szerűen a halálához vezet. Mert valóban rengeteget pofázunk feleslegesen, nem tudunk hallgatni, akkor megszólalni, amikor kell, és a legfontosabb dolgokat kimondani, még ha azt is hisszük, hogy azok nyilvánvalóak.

Gazságot Magyarországnak! – mondhatjuk, hiszen Hofi óta tudjuk, hogy „az igazságból elveszett az „i”.

Állítólag Budapesten az átlag nettó kereset meghaladja a 300 ezer forintot. Biztosan beleszámolták a 199 bátor és nemzetidegen biodíszletet is..

Kezdem unni az amúgy általam nagyrabecsült történészek, szociológusok, politológusok stb…mélyen szántó elemzéseit a jelenleg regnáló hatalom mibenlétéről, mozgató rugóiról, hátteréről, történelmi párhuzamairól. Úgy vagyok már ezekkel, mint Kohn, aki ül a könyve felett és csóválja a fejét: „Nem értem, nem értem…”. Jön Grün és megkérdezi tőle: „Mit nem értesz, barátom?” „Nem értem ezt a marxizmust.” „Gyere, elmagyarázom” – mondja Grün, mire Kohn lemondóan legyint: „Magyarázni én is tudom…”.

Már az olaszokban sem lehet bízni. Van egy remek film, amelyben egy önmagától elszállt férfi és önmagukat kereső családtagjai megtalálják a helyüket a világban. Mindennek katalizátora egy kis stílű bűnözőből lett pap, akit egy szabad, fiatal gyülekezet vesz körül. Vajon mi szükség van arra, hogy amikor már minden rendben van,  a papot halálos baleset érje? Vagy nem is halt meg – hiszen ezt nem látjuk – csak azt nem akarom megérteni, hogy az élet egy bizonyos pontján mindannyian Isten kezében vagyunk, akár létezik, akár nem?

Az arctalanná vált tömegnek üzenem: ha már mindenáron maszkot viselnek, azon túl legyenek meztelenek. Legalább valamit megtudnánk a személyiségükből és a testük is levegőhöz jutna.

Láttunk egy filmet a csodálatos Meryl Streeppel, egy beteges hatalommániás iskolaigazgatónő szerepében, akinek csak saját rendje és igazsága létezik, ezért bárkit képes eltaposni, valós vagy vélt bűnök ürügyén. Ismertem egy ilyent, aki ugyanezt kedvesen, mosolyogva tette. Aztán az ilyenek egyszer rájönnek nagy magányukban, hogy talán mégis jobb lett volna néha valakit szeretni.

Három hónap után először találkoztunk a Kollégákkal személyesen. Három hónap után először ettem meg a Moszkva téren az ilyenkor szokásos szelet Pizza Margheritámat, és hallottam egy harmonikást azt játszani, hogy Londonban sej, van számos utca…És láttam a villamoson egy embert, aki nem volt hajlandó maszkot ölteni.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr8515807598

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai