A világok legjobbikából való menekülés nonszensz, ilyenre csak ostoba vagy rossz szándékú, ellenséges felfogású ember képes. Aki engedély nélkül elhagyta ezt a világot, annak csak nagy sokára, különleges kegyek (amnesztia) révén volt visszaút. Ez a gondolat volt az alapja az egész vasfüggöny-rendszernek. Ezek az emberek, a „disszidensek”, távozásukkal nemcsak állampolgári jogaikat vesztették el hazájukban, hanem sokszor az életükkel játszottak.
Különösen a Berlini Falnál.
Marcello Flores d’Arcais történész a Fal lebontásának 30. évfordulójára megjelentetett könyvében úgy vélekedik, hogy az már megépítése előtt elkezdett omlani, mivel a város kettéosztása, a németeknek az országon belül szabad közlekedésének megakadályozása a kommunista uralom gyengeségének a jele volt: ilyen lépésekkel tudta csak magát fenntartani.
Az omlás jelei már 1953 júniusában megmutatkoztak a berlini munkások felkelésével, amelyet a megszálló szovjet csapatok levertek. Ezt a dátumot, június 17-én, amikor a felkelés a csúcspontjára ért, Nyugat-Németországban a nemzeti egység napjaként ünnepelték 1990. október 9-ig, a két Németország egyesüléséig.
A berlini felkelés három hónappal azután tört ki, hogy meghalt Joszif Sztálin, aki kialakította a szovjet rendszert, és erős, főleg a hadiiparral alapító gazdaságot teremtett. Ezzel vált lehetővé a nácik felett aratott győzelem a II. világháborúban.
Ez a győzelem, és Sztálin személyisége, aki egy olyan világmozgalom vitathatatlan vezetője volt, amely a világ és az emberiség releváns részét uralta, adták a szovjet blokk erejének két alapvető tényezőjét. E hatalmi rendszer despotikus természetét lehetett igazolni az ellenséges kapitalista környezettel, főleg azok előtt, akik hittek abban, hogy a kommunista államok, bár elkerülhetetlen nehézségekkel, a haladás és az egyenlőség felé mennek.
Sztálin halála azonban megfosztotta a birodalmat vezetőjétől. Az ő személyes karizmája, és általa gyakorolt terror biztosította neki e vezető szerepet, amelynek áldozata volt a lakosságon kívül a vezető politikai osztály is – mutat rá Flores d’Arcais. Az utódok megszabadultak a félelemtől, hogy kegyvesztették válhatnak, úgy gondolták, hogy enyhítenek a szorításon. A Szovjetunió Kommunista Pártja 20. kongresszusán, 1956 februárjában Nyikita Hruscsov képes volt elhatárolódni a nagy vezértől. Új kihívás körvonalazódott: versenyre kelni a Nyugattal békés körülmények között, garantálva egy jobb életszínvonalat a blokk lakosságának.
A számítás hamar hibásnak bizonyult. Ezt igazolták már 1956 őszén a lengyel, majd a magyar események. Lengyelországban kompromisszum jött ugyan létre az autonómiára törekvő helyi kommunisták és Kreml igényei között, de ez a következő évtizedekben állandóan borotvaélen táncolt, hiszen 1968-ban, 1970-ben a lengyelországi feszültség véres eseményekbe, az 1980-81-es munkáslázadás pedig rendkívüli állapotba. Moszkva, a két ország viszonyát terhelő történelmi sérelmek miatt (a 19. századi lengyel felkelések leverésétől Katynig) óvakodott minden olyan katonai megoldástól, mint amilyen Magyarországon alkalmaztak 1956. november 4-én.
Aztán 1961 augusztusában néhány hét alatt felépítették a II.világháború óta négyhatalmi megszállt övezetként élő Berlint kettéosztó falat, hogy a Német Demokratikus Köztársaságot ne véreztethessék ki, és ne távozzanak a város lakói a nyugati övezeten keresztül az NSZK-ba. A fal a hidegháború leglátványosabb szimbólumává vált. Nyugat-Berlin viszont, amely nemzetközi jogi szempontból nem tartozott az NSZK-hoz, e sajátos enklávé-helyzetétől különleges szellemi sziget lett.
Itt működött az 1948-ban még az amerikaiak által alapított Berlini Szabadegyetem, amely az 68-as diákmozgalom egyik kiinduló pontja volt Rudi Dutschke vezetésével. A városban követtek el merényletet Dutschke ellen 1968- április 11-én, egy évvel korábban pedig itt ölték meg a Reza Pahlavi iráni sah elleni tüntetés során Benno Ohnesorg diákot, és innen indult el a hírhedt Baader-Meinhof-féle terrorista csoport, a Rote Armie Fraktion. Nyugat-Berlinbe nyúlik vissza a „házfoglalók”, a squatterek mozgalma is.
A kelet-nyugati szembenállás egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor 1963. június 26-án a nyugat-berlini városházán John F.Kennedy amerikai elnök kijelentette: "Ich bin ein Berliner". A főpolgármester pedig az az antifasiszta múltú Willy Brandt volt, aki később nyugatnémet kancellárként az enyhülés egyik zászlóvivője lett.
De a Fal nyugati fele az európai graffiti-művészet bölcsője volt, a 20-as évek hangulatát őrző negyedek vonzották a 70-es, 80-as évek „dekadens” művészeit: éveken át dolgozott itt Lou Reed, David Bowie, majd Nick Cave. A német zene különleges kísérleteinek is teret adott a Tangerine Dreamtől az Einstürzende Neubautenig.
És az sem véletlen, hogy éppen a 70-es években születtek itt a nácizmust megelőző évekről szóló legemlékezetesebb filmek, a Kabaré (Bob Fosse, 1972), a Kígyótojás (1976, Ingmar Bergman), vagy a Just A Gigolo (David Hemmings), éppen Bowie főszereplésével (ebben a filmben állt utoljára kamera elé a város legendája, Marlene Dietrich, az angol énekes-színész felkérésére). És természetesen több ma már klasszikusnak számító kémfilmnek is fontos szereplője volt a Fal: ilyen volt A kém, aki a hidegből jött (1965), vagy a Temetés Berlinben (1966).
A kettéosztott város hangulatát ragadta meg felejthetetlenül Wim Wenders és Peter Handke Berlin felett az ég (1987) című filmje, alig két évvel a lebontás előtt, majd a Faltól való búcsút remek szatírában örökítette meg a Goodbye, Lenin (1990). És ha már a búcsút említjük: örökre egybeforrt a Pink Floyd remekművével, a The Wall-lal, miután 1990-ben a német egységet is megünneplendő, itt tartották meg a rock-opera koncertelőadását Roger Waters vezetésével, olyan sztárokkal, mint a Scorpions, Sinéad O’Connor vagy Van Morrison.
A 80-as évekre már mindenki előtt világossá vált, hogy szakadék van a szavakban hirdetett szabadság és egyenlőség eszményei, és a valóság között. A Fal fenntartása a rendszer csődjének elismerése volt.
Amikor az 1985-ben hatalomra jutott szovjet vezető, Mihail Gorbacsov megpróbálta megszüntetni a szakadékot az ideálok és a valóság között, az egész rendszer bomlani kezdett. Csakhogy a bürokratizált kollektív gazdaságot nehéz volt megreformálni és a nagyobb szabadság is összeegyeztethetetlen volt az egypártrendszerrel.
A szakadék 1989-ben váratlanul mélyebb lett: a túlfegyverkezés, az afganisztáni háború kudarca miatt meggyengült Szovjetunió már nem tudott és nem is akart beavatkozni a keleti blokk eseményeibe. Ez a körülmény találkozott az egyre erősödő helyi reformtörekvésekkel, amelyek néhány hónap alatt Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában, Bulgáriában és az NDK-ban is meghozta a rendszerváltást. (Románia a táboron belüli különállása miatt más történet, de ugyanabban az évben ért ott is gyászos véget a Ceausescu-klán uralma). A Fal lebontása 1989. november 9-én, majd a német újraegyesülés olyan gyorsasággal következett be, hogy még a legnagyobb szakértőket, köztük Zbigniew Brzezinski amerikai nemzetbiztonsági tanácsadóját is meglepte. Az NDK utolsó miniszterelnöke, Hans Modrow később azt állította, hogy „Gorbacsov eladta az NDK-t a Helmut Kohl által ígért segítség fejében”. Flores d’Arcais viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy a kelet-német állam Moszkva kreatúrája volt, tehát azt tehetett vele, amit akart.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.