Valaki szól a gondolataiba mélyedt messzikedvű Írónak, hogy megérkezett legújabb interjúalanya, akiről könyvet tervez írni. Bár az Író nem vár senkit és könyvet sem tervez írni, követi a hírhozót egy szecesszió korabeli kávéházba, ahol furcsa csipkés fekete ruhában vár rá a vele együtt öregedő Sirályasszony. Öltözéke egyszerre utal gyászra és csábít erotikára. Egy sosemvolt szerelmét siratja, szavaiból azonban az Író arra következett, hogy a Sirályasszony ezúttal nem fantáziál, ahogyan szokott, hanem nagyon is róla beszél. Az Író egyszer csak azt veszi észre, hogy mindenki más eltűnik a kávéházból, az asztal, amelyhez leültek, egy keskeny ággyá változik, ahová a nő magára vonja őt. Egyikük sem vetkőzik le, az Író mégis úgy érzi, hogy mindketten meztelenek. A Sirályasszony azonban nem akar semmi mást, mint hogy végre megírják együtt azt a történetet, amelyet már harminc éve kitaláltak, és ami arról szól, hogy miként mentették meg egymást a pusztulástól.
Az Író azonban nem érzi megfelelőnek az időt, megígéri a Sirályasszonynak, hogy újra találkoznak és távozik. Odakint az utca mintha visszamenne a középkorba, egy villoni időket idéző bordély mellett megy el, ahonnan mindenféle kötekedő részeg alakok támolyognak ki és mindegyiknek vele lesz baja. Az egyik megüti, a másik belerúg, a harmadik kavicsokkal dobálja…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
