GNL911

Nem vagyok katolikus, de a nagy keresztény ünnepeken mindig elmegyünk együtt Életemmel misére. Számomra a legszebb pillanat – túl az orgonista mise utáni improvizációján – az, amikor a pap azt mondja: „Köszöntsétek egymást a béke jelével.” Ilyenkor mindig arra gondolok: milyen jó, amikor valódi békességet látunk körülöttünk, és hogy a mi családunkban békesség van, sikerült kívül hagynunk a külvilág gyűlölködését, a politika mérgét. Éppen ezért tud végtelenül szomorúvá tenni, ha valaki ezt a békességet – akár jó szándékból is – meg akarja törni.

ÖKU saját kérésére fogad egy három éves kisfiút a parlamentben. Egyik kultúrudvaronca azt nyilatkozza, hogy Londonban úgy érezte magát, mint Mozambikban. Közben az egyik legjobb sportcsatorna török bajnoki rangadót közvetít.

Egyre több kegyenc költözik a Várba. Ennek ellenére ugyanúgy fogjuk fővárosunk ékét szeretni, mint a Hajógyári-szigetet, ahol a jobbiknál is jobbik tartott hungarista majálist. És várjuk a „kitörés napját”.

Egy hideg, zuhogós esős, sötét, egyedül töltött májusi vasárnap délelőttön rájöttem arra, hogy a Led Zeppelin magány ellen is tökéletes.

A multikulti nem működik – szajkózzák a nagyokosok, akiknek a „segükben is felyük van”. Ha a multikulti az elmúlt ezer évben nem működött volna Közép-Európában, Magyarországnak már régen nem lenne se híre, se hamva…

ÖKU életében először, remélhetőleg utoljára bejutott a Fehér Házba. Készült róla egy fotó, amelyen olyan, mintha sámlin ülne. De eszembe jutott róla a hajdani hódmezővásárhelyi Lenin-szobor póza is, amelyen a város évtizedeken át röhögött…

Ha egy film főszereplője egy haldokló ember, aki inkább megpróbálja megélni ki tudja meddig tartó napjait, mintsem hogy embertelen gyógymódokkal kínozzák, legalább ne kevernék bele még a karácsonyt is, amit természetesen mindenki elront, aki csak él…

„Még ősznek is csúnya ez az idő” – mondja a buszon egy idős hölgy egy másiknak. „Klimaváltozás” – feleli a másik. „Majd túléljük ezt is, mint a háborút” – mondja az előbbi, mielőtt leszáll.

Valamikor Óbuda három csomópontján, az Árpád-hídnál, a Batthányi téri HÉV-végállomáson és a Moszkva téren mindenütt volt virágbolt, az utóbbi kettőn több is. Mára egy sem maradt. Mindegyikből kajálda lett. És ezen a szakaszon kevesebb, mint fél óra alatt két koldusnő jött hozzám lejmolni. Az első még tisztelgett is, aztán, miután adtam neki némi aprót, pukedlizett. A másodiknak már nem jutott apró, javasoltam neki ÖKU-t, de azt felelte, hogy már járt nála, de nem adott.

Van valami a „korszellem” gondolatában, hiszen nem lehet véletlen, hogy egyszerre alkotott Michelangelo, Leonardo és Raffaello, egyéb kortársaikról nem is beszélve. És még szerencséjük is volt, mert a korabeli hipergazdagoknak volt műveltségük és ízlésük, és a zseniket támogatták, hogy az alkotásnak szentelhessék életüket és ne a mindennapi megélhetésért kelljen küzdeniük. Amikor nálunk megtörtént a rendszerváltásnak mondott felfordulás, Költőnő barátném azt mondta nekem (dokument jeszty, megjelent egy Kuríros interjúban), reméli, hogy végre kialakul egy igazi, egészséges mecenatúra Magyarországon a kultúra támogatására…

Láttunk egy újabb csodaszép, ihlető Jim Jarmusch-filmet, a Patersont, amelynek buszsofőr főhősét ugyanúgy hívják, mint a várost, alakítóját pedig Drivernek. Beszélő nevek, mint Senki és William Blake a Halott emberben. És itt is egy másik, egy ősibb kultúra képviselője, egy japán költő mutat hősünknek utat. És van-e mélyebb lelki utazás annál, mint amikor a hétköznapokban találjuk meg a költészetet?

Új közös képviselőnk egy másfél kilós papírköteget zúdított ránk, benne hosszan taglalva az állítólagos rezsicsökkenés előnyeit. Már ide is betette a lábát a központi agymosás, miközben napról napra drágább lesz a megélhetés?

Álmomban visszavettek a hírügynökséghez, amelynek nagytermét labirintussá alakították át, és azt ígérték, hogy mostantól kezdve azt írok, amit csak akarok. Pedig nem vágyom vissza még a régihez sem, bár a korai évekért örökké hálás leszek…

Egy amerikai történész-újságíró nem érti, hogy a magyarokat miért nem zavarja a korrupció. Eszembe jut a klasszikus vicc, amikor Grün ül A tőke kötete felett és csóválja a fejét. „Nem értem, nem értem…”. Jön Kohn, megkérdezi tőle, hogy mit nem ért. „Nem értem ezt a marxizmust” – feleli Grün. „Gyere, megmagyarázom” – mondja a barátja, de Grün csak legyint: „Megmagyarázni én is tudom…”.

Mint ahogyan kedvenc eladóm elmagyarázta nekem – igaz, nem túl nagy meggyőződéssel – hogy azért nem lehet hetek óta fagyasztott spenót- és sóskapürét kapni, mert viták vannak a bolthálózat és a gyártó között a csomagolás miatt. Még szerencse, hogy nem fogják ezt is rá Sorosra…

Láttunk egy krimibe hajló régi magyar filmet, amelyben hajdani kedvenc sanzonénekesnőm játszott egy démoni lokáltündért, a Tenkes kapitánya főhadnagya pedig egy született balekot, akit a démon és egy másik hölgy úgy rángat, ahogy neki tetszik. Ebből a témából már született egy Kék angyal, meg egy Vörös utca, itt azonban végül a démon megbűnhődik, a balek pedig elnyeri „tiszta” szerelmét és ártatlannak mondatik ki a démon halálában. Pedig a fickót ennyi ostobaság miatt inkább jól tökön kellett volna rúgni – mondom én, akivel szintén előfordult, hogy nem látott tovább a…Igaz, nem öltem meg senkit és már régóta árnyak sem kísértenek…

Virágok és madarak helyett hurrikánok járnak májusban Óbudán…

A Tommy megjelenésének 50. évfordulóján munka közben elkezdtem hallgatni a filmváltozatot, ami újkorában döbbenetes hatással volt rám. Néha bele is néztem, és ahogy haladt előre ez az audiovizuális elmebaj, a klaviatúrát verve úgy éreztem magam, mintha én lennék a vak, süket és néma Tommy, a flipper-varázsló, aki nem vesz tudomást a külvilágról, nem beszél, nem lát és nem hall. Szörnyű állapot, bár vannak napok, amikor kipróbálnám.

Egy nő késve, sírva jön be egy koncertre. Leül mellénk és onnantól kezdve folyamatosan a telefonját nézi. Már-már rászólnánk, de aztán hirtelen feláll, és ugyanúgy sírva távozik. Vajon mi történhetett vele? Talán azt remélte, hogy a zene megnyugtatja? Akkor miért nem hagyta? Vagy csak nem akarta elvesztegetni a jegyét egy tragédia ellenére sem?

Lezajlottak az európai választások, és ha nem is dőltek le a kőfalak, kezd elválni a resztelt máj a szalontüdőről. Én pedig nem a migránsoktól félek, hanem az olyan fehér, kigyúrt, kopasz részegtől, aki végigüvöltötte telefonjából a 9-es buszt kora délután lakodalmas zenével, miközben elterpeszkedett két ülésen és a szemköztire feltette a mocskos cipőit.

Egy május végi hajnalon még sötét volt, amikor varjúkárogás töltötte be a teret hosszú percekig. Mintha harcoltak volna egymással. Vagy előrehozták a végítéletet?