A Városmajor, a Szondi utca nem Macondo. A Zergehegy sem az. Stark Gyuri nem áll a kivégzőosztag előtt, mint Aureliano ezredes, amikor visszagondol a múlt szép, vagy legalábbis szépnek hitt emlékeire. Valahogy mégis úgy érezzük, hogy a Buendíák feltámadtak, hogy Magyarországon éljék tovább száz évnél is hosszabb magányukat.
Egy „álompár” évtizedeken keresztül kergeti álmait és csak akkor szakadnak el egymástól, amikor a valóság is kétségessé válik – jól tudjuk, és már a humoristák is sokszor meglovagolták ezt a poént, hogy bármely történet lényegét össze lehet egyetlen mondatban foglalni. Csakhogy Rubin Eszter Árnyékkert című regénye azok közé tartozik, amelyekről minél többet mondunk el, annál több benne a rejtély, minél többször olvassuk – esetleg többször az elejétől végig, vagy menet közben visszalapozva egy-egy oldalra, vagy egy egész fejezetre – annál jobban megértjük összes rétegét, szimbólumát, utalásrendszerét. Aztán egy idő után olyanná válhat, mint egy nagyon szeretett zenemű, amiről azt hisszük, hogy már minden hangját ismerjük, és amikor megint feltesszük, rájövünk, hogy még mindig tartogat meglepetéseket.
Vannak olyan könyvek, amelyeket az ember egyszerre imád és gyűlöl: imád, mert mint írásmű, nyelvezetével, gondolataival magával ragadja, ugyanakkor gyűlöli, mert a figuráiban, egyes eseményekben, emberi magatartásokban, reakciókban önmagára, környezetére, legrosszabb esetben jelenlegi vagy volt szeretteire ismer. Az árulókra, a vérszívó birtoklókra, a csak önző módon szeretni tudókra, azokra, akiknek a menekülő útjaik is zsákutcák, azokra, akiknek fontosabb a látszat, mint a valóság és egy idő után már ugyanúgy valóságnak hiszik a látszatot, mint a beteljesületlen álmokat. De közöttünk élnek az örök tehetetlenek is, a rossz döntéseikhez utolsó leheletükig ragaszkodók, akiknek még a regény „végzetes” nőalakjának, Liának praktikáira sincsen szüksége ahhoz, hogy „leüljön egy kanapéra” és ott maradjon, amíg azt „úrnője” jónak látja. És közöttük élnek azok is, akik minden bűnüket ki tudják magyarázni, akiknek önmagukon kívül nincsenek céljaik, miközben örök barátoknak tartjuk azokat, akik pusztulásunk cinkosai és ellenségeknek azokat, akik megpróbálták felnyitni a szemünket. Ilyenkor az olvasónak bevillan valami vagy valaki, egy pillanat, amit jó lenne megállítani, „visszajátszani”, és onnan folytatni, de sajnos (vagy szerencsére) az életben nincsen videóbíró.
Lehet, hogy az Árnyékkert nyomán, amelyet bizonyos látószögből akár az elmúlt 30-40 év magyar szociográfiai leleteként is olvashatunk, miközben élvezzük az egyre sokfelé ágazó történetet, a már-már meseszerűvé váló mondatokat, sokan rájövünk arra, hogy hol és mit rontottunk el az életükben és megpróbálunk megbocsátani magunknak. De remélhetően még többen ébrednek rá arra, hogy boldogsághoz nincsen szükség egy zergehegyi (amúgy ingatag lábakon álló) szupervillára, néha elég az is, ha tisztában vagyunk saját erényeinkkel és gyarlóságainkkal, és ezáltal jobban felismerjük a bennünket körülvevő jót és rosszat. Éppen ezért ne essünk a gyorsolvasás bűnébe…
Rubin Eszter sorai egészen különleges hangsúlyt kapnak a Con Spirito kamarazenekarral, amely Mendelssohn Oktettjét szólaltatja meg a regényrészletek között. A következő előadásra május 14-én kerül sor a Csányi5-ben.
https://www.facebook.com/events/285420195721670/
(Rubin Eszter: Árnyékkert. Jaffa Kiadó, 2019)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
