GNL911

Egy közeli, egyemeletes, de annál szélesebb alapterületű vásárcsarnokban vagyok, ahol össze-vissza minden kapható, mint a kínai áruházakban. Az egyik szögletben 10 méter hosszú, a legkülönbözőbb színű és rajzolatú műkörmöket állítottak ki, ezek vezetnek a ház exkluzív szegletébe. Próbálok bejutni, mert érdekel, bár nem élek műkörömmel, de valahogy gyanús nekem ez a szalon. Nem engednek be azzal az ürüggyel, hogy túl öreg vagyok, pedig sehol nincsen kiírva korhatár. Visszamegyek a vásárcsarnokba azzal a tervvel, hogy találomra megszólítok egy fiatalembert, aki majd megnézi helyettem a szalont. Összefutok egy mindannyiunk által jól ismert fiatal férfival, aki örömmel teljesíti kérésemet, bár neki meggyőződése, hogy az, aminek mondják. Amikor a bejárathoz ér, egy hölgy széles mosollyal fogadja, mondván, hogy már várják. Kis idő múlva a fiatal férfi visszajön, széles mosollyal megnyugtat, hogy minden rendben, és most már, mint az ő ismerősét, engem is beengednek.

Én viszont nem akarok semmi mást, csak hazajutni. Azt mondják, e vásárcsarnokhoz nagyon közel van az otthonunk, bár a környék egyáltalán nem ismerős. Az egyik szegletben van egy információs pult, de egy kulcscsomó-szerűen összefont műköröm-kompozíción kívül semmi nincs. Megfogom a csomót, rázni kezdem, hátha a hangjára előbújnak. Úgy is van, megjelenik három alig-öltözött hölgy, kevés ruhájuk ugyanolyan tiritarka, mint a műkörmük. Útbaigazítást kérek tőlük, ők azonban egyre csak magukat kínálják. Miután nem tudunk zöldágra vergődni, szó nélkül elindulok a kijárat felé, a kezemben maradt műköröm-csomóval. Már odakint vagyok, azon tanakodom, hogy merre induljak el, amikor látom, hogy elindul felém fenyegetően egy hatalmas termetű kidobóember, és követeli, hogy fizessem ki a műkörmöket, a fiatalember szeánszát, meg azt a néhány percet, amíg a hölgyek szóba álltak velem…

És Életem ekkor lépett be a hálószobába, hogy felébresszen előrehozott téli álmomból…