GNL911

A pszichoterápiának és a vallási gyónásnak közös az alapja. Mindkettő a lelket gyógyítja.

Claudio Risé olasz író-pszichiáter Önmagunk felfedezése című könyvében Püthagórász ókori görög filozófust tekinti a nyugati filozófia és pszichológia  megteremtőjének és arra a nehéz feladatra vállalkozik, hogy párhuzamot vonjon a pszichoterápia és a gyónás között.

A püthagorizmusban – írja – az ember magának gyón, hogy felismerje gyengeségeit és megszüntesse azokat. Ez azonos a lelkiismeret-vizsgálattal, amelyet a keresztény felekezetek többségénél el kell végezniük a híveknél, mielőtt gyónnak.

Püthagórász intuiciói a személyiség- és a felelősség-fejlesztés első gyakorlati útmutatásai. Az ő tanítása eljutott a rómaiakhoz is. „Bűnünk bevallása az első lépés az ártatlanság felé” – írta a Kr.e. I. században Publilius Sirus drámaíró. és a világ többi részén is megnyilvánult e tipikusan emberi szükséglet, amely így akar könnyíteni lelkiismeretén, hogy elmondja vétkeit valakinek.

Az ősi Mexikóban a vétkezők Tlacolteotl, a bűnösök istennője papjainak mondták el, ami a szívüket nyomta és ők penitenciát rótak ki rájuk. Peruban a bűnbánó a sámánhoz fordult. A bűneitől csak úgy szabadulhatott meg, ha eret vágtak rajta, hogy megtisztuljon.

Bűntudat mindig létezett – mondja Giuseppe Magnarapa író-pszichiáter – és a tekintély elvéhez kapcsolódik, amely a társadalmi békét garantálja. Szabályok rendszere nélkül ugyanis nem létezhet társadalom. Ha valaki megsérti a szabályt, a psziché igényli a jóvátételt azzal, hogy olyan kárt szab ki magának, mint amilyent okozott, hogy visszatérhessen a beilleszkedés útjára. Ez az ősi szükséglet nyilvánul meg szerinte ma a „valóság-tv-ben”, amelyben a szereplők szégyenkezés nélkül beszélnek, intim dolgaikról és bevallanak magukról épületesnek nem mondható cselekedeteket is.

A kereszténység első évszázadaiban a gyónások nyilvánosak voltak. A bocsánatot jó cselekedetekkel, böjttel, alamizsna-osztással lehetett elnyerni. Az első időszakban a bűnbánó helyzete nehéz volt, mert a bűn a kiközösítés egyes formáival is járt. Később a „magángyónás” lépett előtérbe, először a püspök, majd az egyszerű papok előtt, akiknek, ugyanúgy, mint ma, meg kellett tartaniuk a gyónási titkot.

 Carl Gustav Jung szerint a pszichoterápiának négy szakasza van: a gyónásban a páciens feltárja problémáit, a megvilágosodásban tudatosodnak benne az érzelmei, a motívumai, a nevelésben vállalja magatartásának megváltoztatását, és végül az átalakulásban meglátja élete tényleges megváltozásának eredményeit.

A párhuzam a katolikus gyónással nyilvánvaló, ez is négy fázisból áll: a bűnbánatból, amelyben a hívő megbánja bűnét, a lelkiismeret-vizsgálatból, amelyben elgondolkozik azon, hogy hol és hogyan tévedt meg, a gyónásból, és a megelégedésből, az élete megváltozása miatt, amelyet jócselekedetekkel és imával ért el.

Carlo Borromeo bíboros volt az, aki az 1500-as évek középen szabályozta és elterjesztette a klasszikus gyóntatót. Mint ismert, egy ez fából készült fülke, amelyen egy szűrő rács takarja el mind a pap, mind a bűnbánó arcát. A II.Vatikáni zsinat (1962-65) engedélyezte a „nyílt arcú” gyónást.

A rács szerepéről elmélkedve Risé úgy véli, hogy az hasznos volt nemcsak a bűnbánónak, akinek nem kellett ugyan megneveznie magát, így jobban megóvhatta névtelenségét, hanem a pap számára is, akin a gyónó nem vehette észre azokat az esetleges arc- és testbeszéd-jeleket, amelyeket nem tudott leplezni a hallottak nyomán.

Nem tudjuk, hogy a pszichoterápia világában kísérleteztek-e a gyóntató fülkéhez hasonló szeánsszal, amely biztosítaná a teljes anonimitást.

Gilbert Keith Chesterton, a híres katolikus író szerint a „pszichoanalízás feloldozás nélküli gyónás”. Igaza van, mert míg a pap a kereszt jelével önmagával megbékélteti a gyónót, a pszichoterapeuta egy hosszú, és nehéz úton vezeti pácienseit problémáik megoldása fel.

A vallási hagyomány és a pszichoterápia világa között sok az átjáró: ma például sok szó esik nárcizmusról, depresszióról, anorexiáról, bulímiáról, különböző függőségekről. Nem patológiai változatai-e ez olyan ősi bűnöknek, mint a torkosság, a kevélység, a bujaság, a restség?

„Vallás és tudomány között inkább szentimentális antipátia van, mint logikai ellentét” – mondta a kolumbiai Nicolás Gomez Dávila.  Tekintve, hogy a vallási tapasztalatokat hasznosította a tudomány évezredek óta, igazat adhatunk Einsteinnek, aki megállapította, hogy „a vallás tudomány nélkül vak és a tudomány vallás nélkül sánta” – írja Claudio Risé.

A gyónás kedvelt téma az irodalomban és a filmművészetben, nem egyszer krimikben. Alfred Hitchcock Meggyónom című filmjében a pap (címképünkön Montgomery Clift) tudathasadásos helyzetbe kerül, mert a gyilkos neki gyónja meg bűnét, amelynek indoka sem egyértelmű. A Balzac-féle Vörös kocsmában, amelynek leghíresebb feldolgozásában a papot játszó Fernandel, hogy a gyónási titkot ne sértse meg, egészen furfangos módon vezeti rá a csendőröket, hogy a gyilkos fogadósok a hóemberekbe rejtették el a hullákat...A pszichológus/pszichiáter előtti "gyónásoknak" pedig se szeri, se száma Ingmar Bergmantól Woody Allenig, nem is szólva az Equus-ról, amelynek "párbaja" során a pszichiáter is rájön saját tévútjaira...