1.
Egy pincében berendezett éjszakai mulatóban ad nekem találkozót valaki, aki nem jön el. Felismer azonban a lokál tulajdonosa, szívélyesen végigvezet és közli, hogy minden fogyasztásra a vendége vagyok. A nyomaték kedvéért ad egy vastag köteg kupont, amit leihatok az éjszaka folyamán. Szorgalmasan látogatom is a pultot, a lehető legdrágább italokat rendelem, közben igyekszem felfedezni az arcokat, akik egyre sandább szemmel tekintenem rám, kezdve a csapostól. Láthatóan a főnök is megunja vizsgálódásomat, de még elárulja, hogy nemrégiben kapott egy nagy állami megrendelést: minden közintézményben minden dolgozó számára létrehoznak egy személyre szóló börtönsarkot, hogy amennyiben komoly vétséget követ el az illető, ne terheljék vele az amúgy is túlzsúfolt büntetés-végrehajtást. Ez a vallomás megszabadít a további ittlétemtől, iszom még egy utolsót és undorral távozom.
2.
Egy hatalmas hodály felé tartok, amely előtt már nagy tömeg gyülekezik. Váratlanul belém karol valaki: Kata az, fogalommá vált hosszú szőke fürtjeivel. Nagyon örülünk egymásnak, és a Művésznőtől megtudom, hogy itt lesz a legszebb budapesti színház különleges gálaestje, amit nélkülem el sem kezdtek volna. Ekkor a másik oldalról is belém karol valaki, maga Emberfi, ő be is avat a feladatomba: itt lesznek a Színház elmúlt 50 évének legkiválóbb művészei, élők és holtak egyaránt, és az én feladatom lesz, hogy összeállítsam számomra legkedvesebb alakításaikból az estet. „Nem kell attól félned, hogy valaki nemet mond, vagy elfelejtette volna a szerepét, mindenki mindent tud” – nyugtat meg Emberfi. És valóban, a színpad előtt, ahol már egy nagy szimfonikus zenekar hangol, ott várakoznak izgatottan a színészek: Tamburás és Yossarian, az Öreg Hölgy és Szent Johanna, Eszter és a Főnéni, Popriscsin és Amadeus, az Ügynök és Orbánné. Ahogy végignézem ezeket a csodálatos arcokat, rájövök, hogy én is kívülről tudom valamennyi szerepüket.
3.
Jótékonysági koncertre hívnak, ahol egy csodálatos Steinway-zongorán először Sir E.J., majd K.Z. Mester játszik, de egymás darabjait. A két zseni között egy jazz-trió lép fel, egy sudár, fiatal angol lány, aki szoprán-szaxofonon játszik, egy gitár és egy basszus kíséri. Egy finom blues-t játszanak, egyik pillanatban a lány rám néz, ekkor előveszem a szájharmonikámat és mindenki meglepetésére belekezdek egy nagy szólóba a nézőtérről. Nagy tapsot kapok ezen felbátorodva felmegyek a színpadra és a zongora mellől hallgatom végig őket. Amikor vége a zenéjüknek, odalépek a lányhoz, megfogom a kezét, és megjósolom neki, hogy hamarosan megtalálja a dobosát, aki élete párja is lesz, és rengeteget járnak majd együtt Magyarországra. „Ezt honnan tudod?” – kérdezi a lány. „És minden koncerten egy dalt nekem fogsz játszani” – folytatom a jövendölést, majd az egész plénum előtt megcsókoljuk egymást. Amikor a pillanatból magamhoz térek, már K.Z. játssza hihetetlen erővel az Allegro Barbarót, és a trió a lánnyal együtt köddé vált.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.