Az 1980-as évek „komolyzenei” színpadait egy amerikai kvartett döbbentette meg: a Kronos tagjai rocker-szerelésekben, extrém hajviselettel jelentek meg a színpadon, és a klasszikus, illetve kortárs vonósnégyesek mellett rock-darabok átiratával örvendeztették meg a közönséget. Jimi Hendrix Purple Haze-ének átirata kötelező ráadássá vált koncertjeiken és még David Bowie is felhasználta 1987-es turnéjának bevezető zenéjeként. Egy évtizeddel később Finnország válaszolt e kihívásra: négy konzervatóriumi diák szabadidejében elkezdett csellón metál-darabokat játszani. Így született meg az Apocalyptica.
Finnország régóta kincsesbányája az igényes rock-nak és jazz-rocknak, annak ellenére, hogy igazából csak az elmúlt 20 évben kezd tudomást venni róla a világ, a Stratovarious, HIM vagy a Rasmus, és nem utolsó sorban az Apocalyptica révén. Kevesen tudják, hogy az 1960-as évek végén alakult ott egy remek jazz-rock banda, amelyet Tasavallan Presidenttinek neveztek (szó szerint „köztársasági elnök”, és amely megállta volna a helyét olyanok mellett, mint a Blood, Sweat and Tears, a Colosseum, az If vagy éppen a Syrius. Bár ha megemlítjük, hogy alapító gitárosa Jukka Tolonen volt, aki játékával már a paksi Gasztroblues-fesztivál közönségét is többször elkápráztatta, és tagja volt Európa egyik legnagyobb szaxofonosa, Juhani Aaltonen, akkor mindjárt lehet képünk a zenekar képességeiről. John Mayall és Jimi Hendrix hatását tükrözte a Blues Section (Hendrix 1967-es helsinki koncertje hatalmas lökést adott a finn rock-nak!). Ez utóbbi alapítója a Londonból Helsinkibe áttelepült Jim Pembroke énekes volt, aki később frontember lett egy másik meghatározó progresszív bandában, a Wigwamban is. És közben a finn jazz, valamint a klasszikus zene kiválóságok egész sorát adta a világnak.
A méltán híres helsinki Sibelius zeneakadémiáról indult el 1994-ben az Apocalyptica: Eicca Toppinen, Antero Manninen, Paavo Lötjönen és Max Lilja, valamennyien csellóművésznek készültek. Csakhogy, mint egészséges és nyitott szellemű fiatalok, nem akartak elszakadni korosztályuk kedvenc muzsikáitól sem, és ezért mindjárt hármas kihívást vállaltak: 1. bebizonyítani, hogy, ahogyan a generációs szakadék is csak alibi, a különböző műfajok közötti is az. 2. A zene egy és oszthatatlan, bármilyen „nyersanyagból” teljesen új, érvényes zenét lehet szülni. 3. A hangszereknek sincsenek korlátaik, ha avatott kezekbe kerülnek. Vagyis a szép telt hangon, melankolikusan megszólaló gordonka, amelyet oly sok filmélményhez köthetünk Huszárik Zoltán Szindbádjától Ingmar Bergman Sarabandjáig, és amely a rock-ban legfeljebb néhány olyan progresszív előadó zenéjében csendült fel, mint Jack Bruce, a Third Ear Band, az Electric Light Orchestra, vagy esetleg néhány pszichedelikus Beatles-dalban (I Am The Walrus, Blue Jay Way), a négy finn fiúnál egyszerűen átvette a zakatoló, virgáztatható, száguldó hangsorokat kibocsátó elektromos gitárok, azok párbajainak szerepét.
Első lemezük, az 1996-ban megjelent Apocalyptica Plays Metallica for Four Cellos még csak elsőszámú kedvencük dalait dolgozta át a 16 húrra, a két évvel későbbi Inquisition Symphony azonban már a heavy-metál szélesebb spektrumát rajzolta fel nem kevés hangjegyből. „Ez a lemez tisztán megalkotott túláradó zajt és eufónikus melódiákat tartalmaz” – figyelmeztetnek a CD-füzetben.
A címadó darab, amelyben szinte várjuk, hogy megjelenjen a hírhedt nagy inkvizítor, Tomás de Torquemada az eretnekek máglyáitól lángoló XV. századi Spanyolország és kínzókamrák rémképével a hátterében, a bevezetésben elénk tárja egy készülő halálraítélt utolsó perceit, majd a tűznyelvek az egekig csapnak, egyre több oldalról, egyre gyorsabban, egyre fájdalmasabban. Az eredeti darab a brazil Sepultura trasher-banda műve volt. Ugyancsak Ibériába visz a Torreador, Eicca darabja inkább hemingway-i, mint turistáknak való hangulatot áraszt. Toppinené a bevezető Harmageddon, csatajelenet a javából, valamint az M.B. is, egyfajta morbid scherzo, misztikus-keleties beütéssel. A Sepulturát sem ússzuk meg ennyivel: a Refuse/Resistben még azt a „homokot nyelt éneket” is tudják a vonókkal utánozni, amely annyira jellemző a trashre. Kap egy dalt, már-már játékosat, a Faith No More (From Out Of Nowhere), és törnek-zúznak-sivítoznak-fűrészelnek a Pantera nevében (Domination)
A Metallica-imádat azonban még itt is tart a zenekarnál, a 11 dalból 4-et vettek át Hetfieldéktől, méghozzá olyanokat, amelyek akkor már a maguk nemében „fix értéket” képviseltek: a For Whom The Bell Tolls-t, a Nothing Else Matterst, a Fade To Blacket, és végül a One-t. A Nothing Else Matterst, a talán legszebb Metallica-dalt csodálatosan építik fel, visszaadva minden feszültségét, belső energiáját, szomorúságát is. Érdekes összevetni azzal a felvétellel, amelyet maga az amerikai banda készített egy évvel később a San Franciscói filharmonikusokkal, az S/M című albumukra. De nem kevésbé szép a Fade To Black pizzicato-hátterű szólója, vagy a szomorkás lírából jajkiáltássá erősödő One megszólaltatása, amelynek a végén olyan, „nyakon pörgetett” szólót produkálnak, amely Kirk Hammettnek is a becsületére válna.
És az Apocalyptica élőben sem maradt szégyenben az „igazi” metálbandákkal szemben. Aki ott volt 1999. augusztusában a Sziget-fesztiválon, igazi HM-bulit láthatott, pokoli energiával, lendülettel, hangerővel, és a hozzátartozó „rőzserázással”. A fiúk, akik közül ma már sem Antero, sem Max nem tagja a bandának, azóta rendszert csináltak abból, hogy közösen lépnek fel ihletőikkel, de szép csendesen eltávolodnak eredeti stílusuktól, már csak azzal is, hogy immár három cselló mellett egy dobos játszik velük negyedikként Mikko Siren személyében. 2004-ben egy orosz film, az Árnyékbokszolás főcímzenéjét írták. Pedig 2003-as lemezük, a Reflections borítójával még azt a közhelyszámba menő férfigondolatot sütötték el, mely szerint egy női test hátulról nézve a csellóra emlékeztet….
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.