GNL911

Még gyerek voltam, amikor szüleim könyvei között találtam egy különös újdonságot. Aki átment a szivárvány alatt – ez volt a címe, a szerzője pedig egy Carolina Maria de Jesus nevű nő. Belelapoztam, és kiderült, hogy egy brazíliai barakklakó asszony naplója. És belém villant egy mondat, amelyre azóta emlékeztem: „A megélhetés rabszolgái vagyunk”.

Akkor még el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet egy nyomortelep – néhány évvel később Róma határában már láttam – de az igazi mélyszegénységet még akkor sem igen láttam közelebbről. Igazából csak akkor lett fogalmam róla, amikor Brassóban a 70-es években egy gyorsétteremben voltunk, és láttunk gyerekeket, akik arra vártak, hogy valaki befejezze az evést, és hagy valami maradékot. Azóta sajnos már idehaza is tapasztaltam hasonlót, hiszen manapság már nem ritka kukában turkáló hajdanvolt emberi lények látványa, még akkor is, ha vannak, akiknek ez nagyon sérti a szemét.

Néhány hónappal ezelőtt egy piaci könyvturkálóban akadt a kezembe Carolina Maria de Jesus könyve. Gyorsan megkerestem benne azt a bizonyos mondatot, meg is találtam mindjárt az első fejezetben. És ezúttal végig is olvastam.

Ennek már legalább két hónapja, azóta készülök írni róla valamit. Most az adta meg a végső lökést, hogy napi munkám során találkoztam egy másik nő, Christina Rickardsson történetével, aki ugyanolyan nyomorban nőtt fel, mint Carolina és gyermekei, de neki szerencséje volt, mert árvaházba került, és onnan örökbe fogadták jómódú svéd nevelőszülők. Ő is megírta életét, majd pedig szegény sorsú gyermekek számára hozott létre alapítványt. Az is közös bennük, hogy mindketten Sao Paulo peremén éltek.

Carolina könyvében az a döbbenetes, hogy szinte tárgyilagosan írja le a nyomor már-már elviselhetetlen szintjét, a mindennapi létért való küzdelmet, miközben, néhány kifakadást leszámítva, süt belőle az életszeretet és nincs híján a humornak sem.  Szinte látjuk a barakktelep lakóit, összetartásukat és aljasságaikat, a vízért való sorbanállást, mint társasági eseményét, segítőkészségüket és irigységüket, tanúi vagyunk családi drámáknak, a rendőrséggel való gyakori összetűzéseknek és Carolina finom, mégis gyilkos iróniával ír arról, hogy egy választás közeledtével egy képviselőjelöltnek hirtelen milyen fontosak lesznek a szegények. Miközben a külvilág szinte el sem jut hozzájuk. Jellemző, hogy a napló egyik éve 1958, Brazília első futball-világbajnokságának éve, Pelé diadalmenete. Azé a Peléé, akit szintén egy nyomornegyedből emeltek ki. Erről az eseményről talán egy mondat, ha szerepel a könyvben.

Megértettem végre a címet is: Carolinának kislány korában azt mondták, hogy ha átmegy a szivárvány alatt, férfi lesz. És ez igaz lett abban az értelemben, hogy Carolina, a csak időnként (akkor is minek) felbukkanó apa helyett lett családfenntartó és a három gyermekéért meg kellett tanulnia férfiasan keménynek, kitartónak lennie – miközben ízig-vérig nő maradt, és kereste is a férfiak mellett a boldogságot. És ugyanez az eltökéltség vezette oda, hogy megírta e barakkvilág történetét, - megküzdve nő és „néger” mivoltának összes hátrányával - amely azóta is az egyetlen ilyen kordokumentum a favelákról.

Már régóta tudom, hogy ha egy könyv kinyílik valahol, az nem véletlen. Most kezembe vettem Carolina könyvét és a következő mondatot találtam benne: „Aki végigéli az életet, az hős.”

Vegye a kezébe Carolina Maria de Jesus könyvét mindenki, aki úgy érzi, hogy túl jó dolga van, mégsem tud örülni igazán semminek, aki úgy érzi, hogy ráférne még egy kis empátia, egy kis emberszeretet. Az Aki átment a szivárvány alatt ugyanolyan kincse a 20. századi latin-amerikai irodalomnak maga egyszerű nyelvével, tőmondataival, mint Gabriel García Márquez  szürrealizmusa, Jorge Amado erotikus mesevilága, vagy Mario Vargas Llosa szatírikus társadalomképe.