Nem mindig számíthat kasszasikerre az a rock-előadó, aki a tőle megszokottól eltérő stílusú, hangvételű albumot készít, aki úgy dönt, hogy ezúttal „csak jókedvéből” fog játszani. Ez az ötlet bejött 1998-ban a Metallicának a Garage Inc. feldolgozásaival (lásd még Whiskey In The Jar), de nagy bukást jelentett öt évvel korábban a Guns ’n’ Roses-nak a The Spaghetti Incident? esetében. A Def Leppard Slangjének fogadtatása bizonyos fokig az utóbbihoz hasonlított, bár ezt ellensúlyozta az album egyes dalainak meglepő kislemez-sikere.
Mire a Slang felvételeit Spanyolországban, majd Írországban elkezdték 1995 nyarán, a sheffield-i banda mögött már közel két évtizedes, fölöttébb viharos pályafutás állt. 1977-ben alakult meg az együttes, amelynek hangját a brit „heavy metal újhullámmal” asszociálják, bár ugyancsak távol állnak olyan bandáktól, mint a kortársnak számító Iron Maiden. Muzsikájukra ugyanis egyaránt hatott az AC/DC, a Led Zeppelin, de a Pink Floyd és, különösen, ami a vokálkórusokat illeti, a Queen is. A név az énekes Joe Elliott-tól származik, aki még iskolás korában hallott a „Süket Leopárdról”, és úgy vélték, „rockeresebb”, ha a „deaf leopard” kifejezést fonetikusan írják le és kicsit még a nagy tisztelet övezte Led Zeppelinre is emlékeztet. Ugyancsak a Zep példáját követték azzal, hogy kezdettől fogva inkább a amerikai közönséget részesítették előnyben, amelynek meg is lett az eredménye: miután első, 1980-as On Through The Night című albumuk megjelent, a readingi fesztiválon való, a hazai közönség egy része szerint érdemtelen fellépésüket szeméthajigálással zavarták meg.
1982-ben alakult ki a Def Leppard legsikeresebb felállása, amikor Elliott mellett Phil Collen és Steve Clark gitárosok, Rick Savage basszusgitáros és Rick Allen dobos dobos játszott. Ekkor vette kezelésbe a bandát a kiváló dél-afrikai producer, Mutt Lange, aki korábban az AC/DC-vel dolgozott és akivel egészen 1992-ig dolgoztak együtt. Az ő irányításával készült el a „leopárdok” három legsikeresebb albuma, a Pyromania (1983, 12 millió eladott példány), a Hysteria (1987, 19 millió!) és az Adrelanize (1992, 7 millió). Az utóbbi kettő mind Nagy-Britanniában, mind az Egyesült Államokban vezette az albumok listáját. Mindez történt úgy, hogy a tragédiák sem kímélték az együttest. 1984 szilveszterének Allen súlyos autóbalesetet szenvedett, sportkocsijával egy betonfalnak ütközött és elvesztette bal karját. A társak azonban bíztak benne, fel sem merült a leváltása és a dobos sem adta fel: addig gyakorolt, amíg sikerült olyan lábmunkát kidolgoznia, amellyel többé-kevésbé pótolhatta hiányzó kezét, és miután megterveztek számára egy különleges elektronikus dobfelszerelést, visszatért. 1986-ban, a doningtoni Monsters of Rock fesztiválon már ismét Rick ült a dobok mögött a Def Leppard koncertjén. 1991. január 8-án újabb csapás érte a zenekart: Steve Clark vett magához halálos drog- és alkoholdózist, így az Adrenalize már nélküle készült el. A banda azonban ezúttal is talpra állt: Vivian Campbell lett az új gitáros, aki már megmutatta oroszlánkörmeit a 80-as évek olyan sikeres bandáiban, mint a Dio vagy a Whitesnake és a csapattal élőben 1992 novemberében, a Wembley-ben a Freddie Mercury emlékkoncerten mutatkozott be.
Három évvel később már szerzőként is letehette Campbell a névjegyét a Slangen, amely sok régi DL-rajongó számára irányváltást jelentett. Az ok: keresd a nőt! Mutt Lange ugyanis felfedezte Shania Twaint, feleségül vette és onnantól kezdve az ő karrierjét egyengette tovább. Elliotték nem is bánták olyan nagyon, mivel így megszabadulhattak Mutt gyámkodásától és az általa forszírozott gitár-centrikus hangáradattól, és az új albumon igyekeztek azokat a hatásokat beépíteni az egyes dalokba, amelyek az általuk akkoriban hallgatók zenékből jöttek. Lecsupaszították a hangzást és Allen is visszatért egy félig akusztikus dobszereléshez. Viv azért hozta magával a „kemény vonalat” a Truth?-ban és a Work It Out-ban, a címadó dal viszont már félúton van a rock és diszkó között, amolyan „Queen második korszak” – stílusban. Ugyanakkor Collen Turn To Dustja indiai és arab motívumokkal ékesített hard-rock. Az All I Want Is Everythinget és a záró, Pearl of Euphoriát különösen érdekes élmény napjainkban hallgatni, mert előrevetíti a XXI. század első éveinek „modern post-grunge rock-ját”. Adnak rendesen a lírának a Breath A Sign-ban, és ritkaságszámba megy olyan lendületes, virgás vágta, mint a Gift of Flesh, a Blood Runs Cold egy kicsit Bon Jovis, egy kicsit Bryan Adams-es, míg a Where Does Love Go When It Dies-t az amerikai west coast-ból szalasztották…
A Slang 46 perce mellett azok a szerencsések, akik hozzájuthattak egy „szigorúan korlátozott kiadáshoz”, ugyanebben a dobozban találtak egy alig félórás korongot, amely egyesek szerint jobb, mint maga az eredeti lemez: az 1995 őszi promóciós turné szingapúri előadásán felvették ugyanis hat régi nagy sikerük, köztük az Armageddon Itet és az Animalt, amelyek egyaránt a Hysterián szerepeltek.
A viszonylagos kudarc nem törte le a bandát (nekik legyen mondja, potom 3 milliót adtak el a lemezből), és a Slang a mai napig a DL-tagok egyik legkedvesebb, legőszintébb lemeze. (1996-ban Budapesten is felléptek ezzel az anyaggal a Petőfi Csarnokban.) Mindez nem mentség arra, hogy a 2002-ben megjelent X már teljesen lement popba, és a szerzők, producerek között olyanok szerepeltek, akik korábban Britney Spears-szel és a Backstreet Boys-szal dolgoztak….
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
