Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. december 07. 06:28 - Göbölyös N. László

A Pokolból vissza a Bölcsőbe

(Hírháttereim....)

10384614_10204162601437588_7102871101335621881_n.jpg

1998 zaklatott évem volt. Egyfelől elértem egyfajta szakmai csúcsra: megjelent régóta dédelgetett könyvtervem a 68-as évekről (© GNL) Karel barátom azóta is felülmúlhatatlan grafikusi-képszerkesztői közreműködésével (Hatvannyolc! – Mozaikok egy igazi forradalomról), elkészült legjobb zenész cimborám, Török Ádám 50. születésnapjára életrajzi interjúkötete (Fuvolalovag), - szerintem azóta is áldanak minket a Horgásztanya vendéglőben, legalább két tucat borjúlábat és egyéb finomságokat fogyasztottunk ott el - és ennek kapcsán felkértek a Bem-rockpart történetének megírására is (Parttalan rock-party), amelyben megszólaltathattam a legendás alapító Margó nénit, és a néhány év múlva tragikus véget ért igazgatónőt, Markó Arankát is.  A Kurír már túl volt a zenitjén, de azért még mindig remek dolgokat lehetett ott művelni, a kultúra és a sport terén. Másfelől viszont a magánéletem romokban hevert, tehetetlenségem önpusztításba fordult, szó szerint belebetegedtem, bár odáig soha nem jutottam el, hogy ez a munkában is visszavetett volna, sőt, voltak hónapok, amikor leginkább az éltetet. De azért megpróbáltam külső segítséget kérni egy általam a mai napig nagyra becsült pszichológus hölgytől, aki e téren az ország egyik legkomolyabb szaktekintélyének számított.

68_1_masolata.jpg

Éppen aznap, 1998. szeptember 30-án délután is nála jártam. Mivel amolyan „szabad munkatársi” státusom volt, többnyire annyi időt töltöttem a Visegrádi utcai (tőlünk egy villamosmegállónyira lévő) szerkesztőségében, amennyit az aznapi írásaim igényeltek. Valahogy nem vágytam nagy társaságra akkoriban, valószínűleg ez is hiba volt…Aznap délelőtt, bár még csak szerda volt, más dolgom nem lévén, megírtam egy jó kis olasz focis cikket a következő hétfői sportmellékletbe, aztán irány Pesthidegkút. Még a tömeges mobiltelefon kora előtt voltunk, nekem amúgy is későn, csak 2006-ban lett, Életem lepett meg (minden ellenállásom ellenére) egy kis mobillal, amit aztán nagyon hamar megszerettem….

Délután fél 5 körül értem haza, és láttam, hogy villog az üzenetrögzítőm. Visszahallgattam és megállt bennem az ütő: Vincze Attila kollégám volt: „Gyere be gyorsan a szerkesztőségbe, megszűnt a Kurír”.

Azonnal visszahívtam Vinyót, de addigra már kiürült második otthonunk. Másnap délelőtt 10-re hívta össze Szűcs Gábor a társaságot, hogy próbáljuk menteni a menthetőt.

14572789_10153946370218342_2958938787794216669_n.jpg

Aligha kell mondani, hogy ez a nap életem egyik mélypontja volt, pedig nem is éltem át ott a helyszínen azt a sokkot, amit a többiek, persze azóta sokszor hallottam a hiteles történetet és láttam a fotókat is, amelyek aztán, ha jól tudom, valami díjat is hoztak gátlástalan szerzőjének. Pedig a viharfelhők már augusztustól gyülekeztek felettünk, amikor az új kormány leváltotta a korábban államilag megmentett Postabank éléről Princz Gábort. Princzet nem mindig szerettük, de azért mégis elég megbízható kenyéradó gazdánk volt. A tavaszi választások idején terjedt az a folyosói pletyka, mely szerint a Nagyfőnök a miépet kivéve minden parlamenti pártnak adott egy kis „támogatást”, „biztos, ami biztos” alapon. Azt azonban jól tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória…Hivatalosan azért kellett bezárni a Kurírt, mert „veszteséges” volt, valójában azonban  az volt a bűnünk, hogy több cikk is megjelent a belügyminiszter és ama bizonyos német „bombagyáros” kapcsolatairól, (akit éppen mostanában perelnek be „rágalmazásért”) és az a kör már akkor is nehezen viselte a kritikát, a leleplezési szándékot. Tehát szinte pontosan ugyanaz történt, mint 18 évvel később a Népszabadság esetében!

Másnap egy emberként ott voltunk a szerkesztőségben, nagy taps fogadta Gábort, aznapra egy négyoldalas kis lap jelezte, hogy még élünk. Főnökünk minden követ megmozgatott, hogy életbe lehessen tartani a lapot, aki tehette, mozgósította saját köreit, hátha lehet valami erős befektetőt találni. De sem az üzleti körök, sem az újságíró társadalom nem álltak ki a Kurír mellett. Nem maradt más vigaszunk, mint az, hogy kilenc év alatt történelmet írtunk, és nyomot hagytunk a rendszerváltás utáni magyar sajtóban. És furcsa (?) módon azóta is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a Kurír létét, örökségét elhallgassák, vagy ledegradálják egy akármilyen bulvárlap szintjére. A most felnövő, médiapályára készülő nemzedék szinte semmit sem tud róla, vagy amit tud, azt is rosszul, elferdítve. Úgy látszik, még az emlékétől is félnek egy olyan széles orientációjú, a komoly tényfeltárástól sem visszariadó, ráadásul jól olvasható laptól, mint amilyen a Kurír volt.

Utolsó szerkesztőségünk épülete azóta kormányhivatal lett. Jó, hogy nem hintették be sóval.

250127_217737641605789_2197583_n.jpg

Nem tudom, hogy Gábor komolyan hitte-e vagy csak lelket akart verni belénk azzal, hogy azt mondta: „két kézzel fognak kapkodni utánatok”, de ez egyáltalán nem így volt. És én még a szerencsésebbek közé tartoztam.

Az természetesen szóba sem jöhetett, hogy – mint azt néhányan megtették -  a „túloldalon” keressek munkát. De mivel leginkább a sajtóhoz értek, e területen kellett maradnom. Így aztán kapóra jött, amikor egykori Kuríros főszerkesztő-helyettesünk, Müller Tibor, aki ugyanezt a rangot viselte immár a Blikknél, lapjához hívott. Számomra ő akkor egyfajta szakmai garanciát jelentett, miként annak is örültem, hogy a „szórakoztató rovatot”, amelynél helyet kaptam, egy olyan kollegina vezette, akivel annak idején együtt jártam az újságíró iskolába. M.G.-t vidám, szellemes lánynak ismertem meg, és bár nem találkoztunk 15 éve, biztam benne, hogy jól fogunk tudni együtt dolgozni. Tudtam ugyan, hogy a Blikk korántsem a Kurír, de úgy gondoltam, hogy egy abszolút bulvárlapot is lehet jól, igényesen csinálni.

Aztán bejött a Markos-féle „Hány éves vagy, királyfi?”-szindróma. (Akkor én 42 voltam…).

Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy Tibor ugyanazért van ott, mint én: a pénzért. (Mert azt tagadhatatlan, hogy ha nem is érte el a Kurír-színvonalat, azért nem volt rossz a fizetés). Aztán arra is, hogy egykori kedves iskolatársamból egy hatalommániás, kétszínű nő lett, akinek leggyakoribb mondása így hangzott: „Engem a kultúra nem érdekel” A „szórakoztató rovat” ugyanis magába foglalta a kultúrát is, amit én próbáltam kétségbeesetten  becsempészni. És az már nagy eredmény volt, hogy sikerült egy interjút „eladnom” nekik Demis Roussos-szal, és ők küldtek el a magyar táncdal legendájához, Sárosi Katalinhoz (másfél évvel a halála előtt). A fiatal nemzedék legfeljebb a Csinibabából ismerheti a Különös éjszaka volt című slágerét. Kedves, elegáns idős hölggyel találkoztam egy óbudai villában… A fő témák, bár ezektől én megmenekültem, Lagzi Lajcsi fogyókúrája és Stahl Judit mindennapi intimitásai voltak. Az utóbbival kapcsolatban egy jellemző eset: kezdő kollegina kapta a feladatot, hogy hívogassa Stahlt. A konyhatündér egy idő után megelégelte és kérte, hogy most egy kicsit hagyják őt békén. Kollegina könnyek között ment jelenteni a dolgot a főszerkesztőnek, aki üvölteni kezdett: „Mit képzel ez a kurva, mi csinálunk belőle sztárt”. Mindezek mellett volt egy lapszerkesztő, aki minden reggel 9 óra körül bejött, és lapzártáig nem tett mást, mint rohangált fel s alá és üvöltözött. (Később rövid ideig főszerkesztő is lett). Egy alkalommal – már 1999. júliusában – az ifjabb John Kennedy végzetes repülőszerencsétlenség kapcsán sikerült kiverekednem, hogy egy háromnegyed oldalt (persze Blikk-es értelemben, több képpel) szentelhessek a Kennedy-családot sújtó tragédiáknak (az átok-téma ugye, jó bulváros), belecsempészve történelmi ismereteimet. Megbeszéltük, hogy délután 3-ra tördelésre kész lesz az anyag. Erre a lapszerkesztő úr 2 órától kb. 5 percenként hívogatott, hogy mi lesz már az anyaggal. Az ötödik telefon után beleordítottam a kagylóba: „Ha nem baszogatnál folyton, már készen lennék” – és lecsaptam. Egy másik alkalommal valami egészen képtelen dolgot állítottak hét hasábon a címlapon egy ismert személyiségről. Megkérdeztem a lapszerkesztőt: „Mi van, ha holnap kiderül, hogy az egészből egy szó sem igaz?” „Akkor holnapután az lesz a címlapsztori” – felelte szemrebbenés nélkül.

Akkor mondtam be végleg az unalmast, amikor a lap papagáj-díjának átadásáról kellett tudósítanom, ahelyett, hogy a Magyarországon forgató Géraldine Chaplinnel találkoztam volna…Az utolsó hónapokban már előfordult, hogy némi „görcsoldóval” mentem be dolgozni, és nem voltam ezzel egyedül.

Aztán 1999. szeptember 2-án jött a megváltás. Lapszerkesztő hívott, hogy menjek be hozzá – néhány órával a lapindító után, ahol elfogadták az aznapi ajánlatomat. Ő közölte velem, hogy ki vagyok rúgva, így döntött a főnök. Az a főszerkesztő, aki, ha bejött a szerkesztőségbe a svájci tulaj nyikhaj helytartója, kétrét görnyedve hozta neki a széket, miközben az egyik reggeli tv-műsorban az igazság bajnokaként osztotta az észt. Engem csak annyira taksált, hogy a szerkesztőségi hierarchiában 4. emberrel üzenje meg indoklás nélküli döntését. Azért megkérdeztem Lapszerkesztőt, hogy szerinte miért rúgtak ki, mert azért amit engedtek, azt megcsináltam. „Tudod, itt nincs szükség gondolkodó emberekre” – felelte.  Megköszöntem neki az őszinte választ. Soha nem örültem még ennyire, hogy megszűnt egy munkaviszonyom. De nem mondom, hogy minden haszon nélküli volt az a 10 hónap, hiszen amikor elkezdtem néhány év múlva médiaismereteket tanítani, nemcsak Sidney Lumet örökbecsű Hálózat című filmjére kellett hivatkoznom, hanem saját tapasztalataimból is meríthettem arra vonatkozólag, hogy miként működik a szennymédia.

 Csak annyit még e történethez, hogy másnap, amikor bementem elszámolni, már a helyemen két, éppen csak leérettségizett fiatal volt – mint megtudtam tőlük, kettejüket vették fel az én fizetésem feléért…

Örültem tehát, annak ellenére, hogy most már végleg fogalmam sem volt, mihez kezdjek. És mit az a sors, megint Meruk Jóska öltötte magára a mentőangyal szerepét. Ő lett ugyanis az egyik első magyar általános hírportál, a Magyar Netlap igazgatója, főszerkesztője pedig Sas Pista, szintén zenész, ex-MTI, ex-Kurír…Így kóstoltam bele az on-line médiába, amely hamarosan főszerepet kapott életemben. Itt aztán mindennel kellett foglalkoznom a magyar politikától egészen az amerikai profi kosárlabdáig. Megismerkedtem a valós időben történő kommentek műfajával, sőt, hamar fogalmat alkothattam a trollok mibenlétéről is. Volt egy fickó, aki mindenbe belekötött, főleg a politikai témájú cikkekbe. Többször ajánlottam neki, hogy találkozzunk és egy kávé/sör mellett beszéljük meg a dolgokat, de mindig azt a választ kaptam tőle, hogy „nincs abban a helyzetben, hogy személyes találkozást vállalhasson”…Két kedves fiatal kollegina, Zsuzsi és Edit volt a társam, szinte családias légkörben dolgoztunk. Edittől egy napon egy érdekes CD-t kaptam, amelyet bátyja készített, amolyan fúziós-jazz-es hangulatú zene volt. Ez a fiatalember ma már több műfajban elismert muzsikus, 2016-tól a Djabe billentyűse.

Élveztem a munka szabadságát, még akkor is, ha a tulajdonos szeretett a fizetéssel késlekedni. Még akkor is, hogy kicsit furcsálltam, hogy a szerkesztőség stúdiójában vették fel a nagyon nemzeti Vasárnapi Újságot, és ily módon találkozhattam személyesen azzal a politikus hölggyel, aki annak idején sikeres pert folytatott a Kurír Elefánt ellen, mert szatirikus mellékletünk  body-buildinges erőművésznőnek montírozta. Ezúttal matyó hímzéses blúzban jelent meg…

Közben azért más dolgok is történtek. Nem sokkal a Kurír meggyilkolása után összejöttünk Ákos barátomnál, aki csak annyit mondott: „Itt a rengeteg felhasználatlan kép a Szigetről.” Több szóra nem is volt szükség, nekivágtunk, hogy könyvben örökítsük a 90-es évek magyar „szeretetnyarait”. Kezdetben a fesztivál vezetői és annak szponzorai lelkesen támogatták tervüket, aztán az utolsó pillanatban cserben hagytak bennünket, sőt, még azt a pimaszságot is megengedték maguknak, hogy néhány évvel később megíratták a maguk könyvét, amit „elsőnek” hirdettek. A Sziget-nemzedék című, angol és magyar nyelvű albumunk, Ákos zseniális képeivel és az én szövegeimmel, interjúimmal minden agyonhallgatás és anyagi csőd ellenére pótolhatatlan kordokumentum – már csak azért is, mert a Sziget már régen nem arról szól, aminek indult…

sziget_masolata.jpg

Értesültem arról is, hogy főszerkesztőt keres egy már jó ideje működő színes magazin. Jelentkeztem is az állásra, fogadott a HR-es hölgy, lánykori nevén személyzetis, és már-már igent mondtam, amikor rákérdeztem, hogy mennyit fizetnek. Erre a hölgy elkezdett beszélni a céghez való hűségről, az elhivatottságról. Oké, mondom, ezzel tisztában vagyok, de mennyi a pénz? A válasz megint valami magasztos duma volt. Azért harmadszor is nekifutottam, hátha sikerül valami érdemi választ kicsikarnom belőle. De amikor harmadszor is az újságírói pálya szépségeiről kezdett el regélni, megköszöntem, hogy fogadott…

Novemberben jött az újabb, nem várt fordulat. A Bem-rockpartra mentem le a szokásos Mini-bulira, ahol már hosszú évek óta kialakult egy állandó kompánia. Itt futottam bele régi MTI-s barátomba, Kovács Mikibe, akivel mindenekelőtt a jó zene iránti rajongás kötött össze közel negyedszázada. (Nevezetes Animals-szenvedélyéről, valamint Blueberry Hill-gyűjteményéről is…) Persze szóba került az MTI, a külpol helyzete. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem tőle, hogy nincs-e ott hely számomra. Tíz évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy ilyen még eszembe jut…”Hívd fel a Zsigát, ő most a főnök” – javasolta Miki. Zsigával, azaz Pach Ferenccel jószerével egyszerre kezdtük, csak ő azóta is ott maradt, volt tudósító az NDK-ban, majd az egyesült Németországban. Bíztam jóindulatában, korábbi kollegiális jó viszonyunkban. Felhívtam, bementem hozzá, és bár akkor még nem jártam a Naphegy téri új üvegépületben, hiszen azt csak 1992-ben adták át. Úgy éreztem magam, mintha hazatértem volna, és a régiek is örömmel fogadtak, nem úgy, mint egy „tékozló fiút”. Novemberben még nem volt hely, de Zsiga utalt rá, hogy a következő év elején valószínűleg felszabadul egy státus és megígérte, hogy hívni fog.

mtiszekhaz-20080525-01-630.jpg

Az újesztendőt még a Magyar Netlap Maros utcai szerkesztőségében értem meg, aztán január közepén jött Zsiga hívása. „Gyere”. Jóska, mint régi MTI-s, megértette döntésemet, én viszont úgy éreztem: ha már kihúztak a csávából, én sem hagyhatom őket cserben egyik napról a másikra. Így aztán külsősként még három évig írtam nekik…

  1. február 1-én tehát visszatértem szakmai Bölcsőmbe. Hírügynökségi pályám utolsó 10 éve következett…

 

 

11 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr2113394245

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ételizésítő 2017.12.08. 01:25:07

68-as évek?
Úgymint 1568, 1668, 1768, 1868, 1968?
Mert egy évszázadban csak egy 68-as év van.

Mondjuk ha a többieknek is ilyen volt a helyesírása meg a magyarsága, mint a tiéd, akkor nem csoda, hogy nem kapkodtak utánatok.

(Pl. kuríros kisbetű, mert melléknév stb.)

A "szerénységet" (az én szövegeimmel, interjúimmal ... pótolhatatlan kordokumentum) már nem is említem.

Ezek bizony nagyon cikik.

Göbölyös N. László 2017.12.08. 01:27:28

Köszönöm a hozzászólást. Látom, hogy az egészből nem sokat értettél. De nem haragszom Rád.

2017.12.08. 08:56:39

Kár a cenzúráért. Pont azt csinálod ezzel, mint amit ennek a hazaáruló maffiának a propagandista vezetői.
Egyébként két dolog:
1. Ehhez nem kell rászállni egyik gazemberre sem. Bőven elég a felszámoláshoz, hogy nem terjeszt aclap elég hazugságot.
2. Az említett fotóst nem ismerem. Nem kuríros volt véletlenül? Mert akárhonnan nézem, a Kurír is csak egy bulvárszemét volt, bár tény, hogy a mai nembulvár is alatta van annak a szintnek. És egy bulvárfotósnak az a dolga, hogy a mocsokban tapicskoljon. Ezért kár ilyen lenézően gátlástalannak nevezni.

Göbölyös N. László 2017.12.08. 09:01:44

Nem tudom, mire gondolsz cenzúra ügyben. Mindenesetre 1998-ban még egy kicsit más volt a helyzet, de tény, hogy már akkor sem tűrték a leleplezést. Az említett fotós Kuríros volt, és aztán sok helyen dolgozott. Nincs kedvem személyeskedni, illetve vannak kivételek, de az ő esete nem ez...Azt viszont minden egykori kollégám nevében kikérem magamnak, hogy a Kurírt bulvárszemétnek nevezd! Lehet, hogy soha nem volt a kezedben a lap, amelynek nagyszerű újságírók, riporterek, igazi írástudók dolgoztak, és nem a celebek faszságaival foglalkoztak, hanem értéket teremtettek.

Ballib cenzúrázók réme 25 2017.12.08. 12:49:05

Valahol megdöbbentő, hogy a Princz Gábort isteníti a komcsi szerző, aki gyakorlatilag a teljes állampárt szabadrablását, és privatizációját anyagilag támogatta.

Megdöbbentő, hogy az állampárt kiszolgálói dumálnak cenzúráról, holott akkor nem is volt jobboldali lap 1 darab se.

2017.12.08. 12:53:28

@Göbölyös N. László: egyébként a blikknél is dolgoznak/-tak igazi újságírók, oszt mégiscsak bulvár az egész és az egyik legmélyebb mocsok...

2017.12.08. 12:53:42

@Göbölyös N. László: cenzúra=csak az jelenhet meg, amit a cenzor már ellenőrzött és átengedett. Nem ismerős valajonnan?

De, volt a kezemben. Még a Kék- is. Nem sűrűn. Pont azért, mert talán az első megjelenését követően naponta vettem egy darabig.

Göbölyös N. László 2017.12.08. 13:00:12

@Ballib cenzúrázók réme 25: Ha figyelmesebben olvastad volna az írásomat, kiderült volna számodra, hogy nem istenítem Princz Gábort, és nagyon is jól tudom, hogy miért kapott olyan enyhe büntetést, mert minden pártról mindent tudott...
Azért szép karrier, hogy ennyi év után komcsizol le - különben közlöm Veled, hogy soha egyetlen pártnak nem voltam tagja és nem is leszek - ellentétben a jelenlegi tisztelt nemzeti oldal számos képviselőjével.
Továbbá: létezett az Új Magyarország, lánykori nevén Új Mao, a Magyar Nemzet akkor erősen jobboldali volt, létezett a Magyar Fórum - ennyit a nem létező jobboldali sajtóról....

Göbölyös N. László 2017.12.08. 13:01:34

@hullajelölt88: Akár hiszed, akár nem, tudom, mit jelent a cenzúra. Sőt, még azt is, hogy mi az öncenzúra. Csak a Te okfejtésedet nem értem.

2017.12.25. 17:24:38

@Göbölyös N. László: ha nem lenne tiszta, mi bajom ezzel a variációval...
1. Elküldöm, ki tudja, mikor jelenik meg. Volt már olyan blog, ahol hónapok elteltével.
2. Mivel elküldés után nyomtalanul eltűnik amit írtam, nem tudom korrigálni, ha később eszembe jut, hogy rosszul írtam valamit.
3. Ha netán érdemi társalgás folyna két kommentelő közt, az kb. olyan lenne, mintha postai levélben beszélgetnének, mert mindig ki kell várni azt a néhány orát/napot/hetet/hónapot, mire a bloggazda kegyeskedik átfuttatni a cenzúrabizottságán a kommenteket.
4. A legtöbb esetben (ritka kivételtől eltekintve) ez leginkább azok szokása, akik tudják, hogy finoman szólva necces amit írnak... lásd pl. a nárcisztikus hájpacni újpesti pógármestert, esetleg néhány homeopátiás és egyéb hókuszpókusszal foglalkozó blog gazdáit! Nem kicsit gáz.

2017.12.25. 17:24:41

@Göbölyös N. László: mi nem érthető belőle? Bejelölted, hogy csak az jelent meg, amit megcsócsáltál és a megfelelő vödörbe köptél. Ezt jobb helyeken úgy hívják, hogy cenzúra.
Vagy mit nem értesz?
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai