GNL911

Találkozóra várnak valahol a Moszkva tér környékén, tavaszutón. Odaérek a régi Főposta feletti felüljáróhoz, és utamat hókupacok torlaszolják el egyik pillanatról a másikra. Bár furcsállom, hogy miként maradtak itt télről, elindulok, hogy átlépjek rajtuk. A hókupacok azonban ugyanolyan gyorsan, ahogyan megjelentek, olvadni kezdenek és máris derékig állok a vízben. Még ez sem ijeszt meg, mert ha dolgom van, akkor csak lebeg előttem. Ekkor azonban egy szennyes ár ragad magával és egyre magasabbra dobál, mintha egy szökőár hullámába keveredtem volna. Fel is riadok erre.

„Állandóan a nyomomban vannak. Meg akarnak ölni. A német geci a Vörös Mayer a cigány kurvájával. Kopjatok le rólam” – motyogja a darabolt arcú öregasszony a buszon. Aztán leszáll, és minden mellette elhaladó, vagy vele szembejövő fiatal lányt lekurváz. Azért, biztos, ami biztos, rám is vet egy átokkal teli tekintetet. Pedig se cigány, se német nem vagyok.

Rommá lőtt városon keresztül bukdácsolok, mint régi háborús filmek hőse, miközben még mindig lőnek. Egyetlen épen maradt házat találok, amelyben egy szobában ott ül egy nagy képernyő előtt a magyar rock hajdan legendás, mára erősen levitézlett figurája. Az egyikükhöz volt szerencsém még akkoriban, amikor tényleg jó dolgokat művelt, és jót dumáltunk a Millenáris-jégpálya büféjében, a másik csak megüzente, hogy megveret, mert kissé gúnyos kritikát írtam pojácáskodásairól, közel 30 évvel ezelőtt, pedig akkor még sejtelmem sem volt, hogy hová „fejlődik”. Mindkettőnél eredeti kalasnyikov, azzal céloznak a képernyőn zajló videójátékra, ami a kinti történéseket utánozza. Túszul akarnak ejteni, csak akkor hajlandók elengedni, ha legalább egy játékot lejátszom velük. Így aztán én is lövöldözni kezdek a képernyőre, szerencsére annyira belemerülnek, hogy ki tudok slisszolni előlük.

Ismét buszon. Ülőhelyem is van, olvasni próbálok, izgalmas, vagy inkább nyomasztó könyv egy kisvárosi atomkatasztrófáról, amelynek senki sem tudja vagy nem akarja tudni a mértékét. A mellettem lévő ülésen fiatal pár, mindkettő a telefonját nyomogatja, közben kölcsönösen szidalmazzák egymást, a csontváznyi nő, akinek korát sem lehet megállapítani, azt állítja, hogy a pasija a kurvája fotóját tette ki képernyővédőnek, és ököllel üti-veri, a férfi tessék-lássék védekezni próbál, de nem üt vissza. Aztán mindketten belemerülnek valami zenébe, közben egy-egy mocskolódást megeresztenek egymás felé. Képtelen vagyok a könyvemre koncentrálni.

Hegyifalu, ahol egy hajdani luxusnő takaritőnőként próbál megélni, és mindenáron engem akar, még egyszer, utoljára az életben. Miután őt mindenki ismeri, és az én ismerőseim is ott vannak a faluban, gyakorlatilag lehetetlen olyan helyet találni, ahol elbújhatnánk. Végül a nő egy templomba vonszol, de ott is sokan vannak, így nem marad más, mint a plébánia mellékhelyisége, ahol a falon egy képernyőről Pink Floyd-videók mennek. A hely azonban túlságosan szűk, még levetkőzni sem tudunk, nincs is kedvem az egészhez, és közben valaki ránk zárja az ajtót kívülről. Hosszú percek telnek el, mire valaki ránk nyit, kedves mosolyú, kockás inges fiatalember, akiben újságírói bakancslistám első helyezettjét, M,-t ismerem fel. Rögtön autogramot kérek tőle, és közlöm vele, hogy kedvenc filmem tőle a Ha…(úgy döntök, hogy Kicsi Alexet meg sem említem neki, úgyis mindenki azzal zaklatja), innentől kezdve azonban csak sétálgatunk a domboldalon, ő pedig megkér, hogy segítsek neki egy wellness-szállót  keresni. A semmiből előbukkan egy takaros kis kéjlak, és M. búcsút int: „Akkor most elmarad az interjú. Úgyis találkozunk még.” Mire én pisztolyt formálok a kezemből, mint ő a Kék villámban: „Egyszer elkaplak…”. És M. szája sarkában megjelenik az a kegyetlen, gúnyos vonás, amiért milliók imádják gyűlölni.