Láttak már olyan gangos házat, amely mögött útvesztőnyi, magas mennyezetes polgári lakások húzódnak, és amelyek szerencsés esetben egybe is nyílnak? Nos, ilyenbe keveredek amikor meghívnak a Városba egy rég nem látott barátom gyermekének születésére, ugyanazon a napon, amikor előadást kell tartanom egykori iskolámban, de még aznap haza is kellene utaznom. A baba felett érzett örömben, az ismerősök és ismeretlenek forgatagában egy kis csendre vágyom, és így nyitok be a másik lakásban, ahol Kékasszony vár rám, pedig nem is tudhatta, hogy jövök. Mégis tudja, miként azt is, hogy alig néhány órám van, és ki tudja mennyi még az életünkből. De még most is úgy szólunk egymáshoz, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára.
Átfut az agyamon a menetrend, a legkésőbbi vonat, de nem akarom a drága időt felesleges telefonálással tölteni: a Városba eddig bármikor meg tudtam érkezni, és bármikor el is tudtam innen menni, gondolom, így lesz most is. A vasútállomást azonban lebontották, a síneket felszedték, a töltést is megszüntették, mert a vele szemben lévő laktanyának kellett a hely újabb alakuló és kiképző terekhez.
Belekeveredek egy alaki foglalkozásba, amelyben szerencsére már több mint negyven éve nem volt részem, egyszer csak hallom, hogy a tisztek röhögve mesélik hajdani ügyetlenkedéseimet, amelynek történetei azóta is szájról szájra járnak a garnizonban. Akkoriban Kékasszony volt az igazi menedékem, amint a kerítésen kívül kerültem, most azonban a sok átépítés, az össze-vissza rohangáló és üvöltöző katonák között nem találom a kijáratot…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.