A 16. században élt IV. Iván orosz cár méltán kapta a „Rettegett” (Groznij) jelzőt, mivel történészek, regényírók sokasága szörnyű zsarnoknak írja le, akinek számtalan gaztett, emberek kínzása, megölése szárad a lelkén.

Nem véletlen, hogy négy évszázaddal később éppen Joszif Sztálin volt az, aki istenítette és filmet készíttetett róla, pedig alakját még néhány cár utóda, például II. Sándor is szerette volna kitörölni a történelmi emlékezetből.

Iván 1530-ban született. Apja III. Vaszilij moszkvai nagyherceg, anyja Jelene Ginszkaja biztosították a kék vért ereiben. Korán árvaságra jutott, három éves volt, amikor apja meghalt és nyolc, amikor anyját is elveszítette. Ráadásul abban a hitben élt, hogy a bojárok mérgezték meg, azok az orosz főurak, akik egymást marva és gyilkolva a trónért őt is akadálynak tekintették céljuk elérésében. Megalázták, minden ok nélkül verték, éheztették. Gyakorlatilag egész gyermekkorában rab volt. Lehet, hogy mindez alapozta meg felnőtt kori őrületét, bár már zsene korában is voltak pszichopátiára utaó tettei. Például kis állatokat dobált ki a toronyból és élvezte földhöz csapódásukat.

Tizennégy éves korában mindenesetre úgy döntött, hogy elég volt a szenvedésekből és ténylegesen átvette a hatalmat. Egyik első rendelete Andrej Sujszkijnak, a bojárok vezéréének kivégeztetése volt. Akkor vált nála szokássá ellenségei tetemének kutyákkal való felfalatása. Időnként dührohamok törtek rá, habzott a szája, ütötte a saját fejét és tépte a haját. Amikor a roham elmúlt, órákig hallgatott és maga elé meredt. Voltak azonban akkor még nyugodt korszakai, amit részben házasságának köszönhetett. 1547-ben tette feleségük Anasztaszia Romanovát, akit állítólag 1500 jelölt közül választott ki. Ugyanabban az évben koronázták cárrá. Ő volt az első, aki ezt a címet viselte Oroszországban.

Ekkor fedezte fel, mi a szeretet és e boldog periódusban valódi uralkodói feladatait látta el. Az ország teljes megreformálásába kezdett, gátat vetett a korrupciónak, létrehozta az államtanácsot (Rada), amelynek tagja Makariosz, a pravoszláv egyház feje, gyóntatója, Silveszter pópa, és egy Alekszij Adasev nevű tanácsadója volt. Megreformálta a hadsereget egy íjász alakulat létrehozásával. Ezzel az elit egységgel sikerült 1552-ben meghódítania a tatár enklávékat, valamint Asztrahányt és kiterjesztette az orosz birodalom határait Szibériáig.

Ebben az időszakban a cári párnak 7 gyermeke született, de csak 2 maradt életben. A cárné 1560-ban meghalt, és bár Iván újra nősült, Anasztaszia halála pótolhatatlan veszteséget jelentett számára, és ez újra a rosszabbik énjét hozta elő. Fanatikus és szadista önkényúr lett. Miután elvesztette az utolsó szálat, amely összekötötte a valósággal, kivívta a „Rettegett” jelzőt.

Felesége halála után, a cár elkezdett mindenhol összeesküvéseket látni és üldözni azokat, akiket árulóknak hitt. Nem számított, hogy az illető esetleg legközelebbi bizalmasa volt. Mellesleg volt némi alapja a paranoiának, mert Anasztaszia földi maradványaiban nagy mennyiségű arzént és higanyt találtak, amely arra utalhatott, hogy a cárnét megmérgezték.

„A gonosz megtelepedett benne és a legszörnyűbb kínzásokat szenvedtette el valóságos és vélt ellenségeivel” – írta Jorge Blaschke író, A Sátán titkos története című könyvében. A cár által kiagyalt halálnemek között volt a csontok összetörése, a fagyasztás, a forró vízbe való merítés. Az árulással gyanúsítottak feleségeit is megölette és meztelen testüket házuk elé akasztatta. Megtorolta a legtöbbször csak a képzeletében létező felforgató mozgalmakat. Ilyen címen ment Novgorod ellen 15 ezer embere élén. A várost lerombolták, 25 ezer embert öltek meg, köztük számtalan gyermeket is.

A történészek szerint utolsó éveiben Iván szexuális perverziói is mindinkább degenerálódtak. Mintegy 1500 nőt erőszakolt meg, síró gyermekeiket pedig megölte.

1584-ben, 54 évesen halt meg, különös körülmények között: egy sakkjátszma közben. Amikor az 1960-as években holttestét exhumálták, az ő maradványaiban is találtak higanyt, tehát nem kizárt a megmérgezése, de akkortájt higanyporral gyógyították a szifiliszt, és elképzelhető, hogy orvosai egyszerűen „túladagolták” a gyógyszerét. Rettegett Iván nevét és alakját mindaddig hallgatás övezte, amíg Sztálin hatalomra nem került.

A diktátort vonzotta a cár figurája, aki barbárságok sorozatával épített magának birodalmat. Mi több, Sztálin szerint Iván „túlságosan puha” volt, mert túlbecsülte az öt nagy orosz bojárcsaládot. Ha azokat időben megsemmisítette volna, nem következtek volna be a zavaros évek. Ráadásul túl sok időt vesztegetett el megbánással és imádkozással. Ebben az értelemben Isten zavartsággal sújtotta. Nagyonobb megfontoltsággal kellett volna cselekednie – írta róla Alvaro Rozano Cutanda történész a Sztálin, a vörös kényúr című könyvéből.

Mindazonáltal a Generalisszimusz tökéletesnek tartotta Rettegett Iván figuráját, hogy az ő személyi kultuszát szolgálja. 1942-ben, már a Szovjetunió II. világháborús hadbelépése után utasította a korszak legnagyobb filmrendezőjét, Szergej Ejzenstejnt, hogy készítsen róla egy hatalmas történelmi eposzt, kihangsúlyozva a cár küzdelmét az összeesküvőkkel, akikkel szemben az egyszerű nép volt a legfőbb támasza. (Akkor már 5 év telt el a nagy sztálini „tisztogatások” óta, amely során gyakorlatilag lefejezték az orosz tiszti kart, de számos értelmiségi és pártmunkás is áldozatul esett Sztálin üldözési mániájának).

A film, hihetetlen drámai feszültségével, Eduard Tissze zseniális fényképezésével, Szergej Prokofjev opera-szerű zenéjével és nem utolsósorban a legendás színész, Nyikolaj Cserkaszov lélegzetelállító főszereplésével ma már a mozi egyetemes klasszikusa. Az első rész megnyerte Sztálin tetszését is, de a második részt, amely már a tépelődő, lelkiismeret-furdalásoktól gyötrődő Ivánt mutatja be, egyszerűen betiltotta, a tervezett harmadik részből csak Ejzenstejn forgatókönyve, és rajzvázlatai maradtak fenn. A nagy rendező kegyvesztett lett, és 1948-ban 50 évesen belehalt egy szívrohamba. A második részt csak 1958-ban, két évvel a sztálini bűnöket leleplező XX. szovjet pártkongresszus után mutatták be. A diktátor utóda, Nyikita Hruscsov egy interjúban így beszélt a történelmi párhuzamról: „Sztálin őrült önkényúr volt, olyan, mint Rettegett Iván, egy különséggel: a cár az ellenségeit végeztette ki, Sztálin pedig a barátait.”