Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai

2017. március 17. 05:08 - Göbölyös N. László

Feledések

1.

Egy szerkesztőségbe érkezem, ahol azt a feladatot bíznák rám, hogy egy régi kollégámról írjak jellemzést. Egy olyan emberről van szó, akivel együtt dolgoztam a legkülönbözőbb munkahelyeken és beosztásokban, és bármibe fogott, minden vagy balul sült el, vagy elhalt a kezei között. A szerkesztőségben számtalan üres gép áll, leülök az egyikhez, de kiderül, hogy nem ismerem és nem is értem a rendszerét. Átülök egy másikhoz, de annak megint számomra ismeretlen és megfejthetetlen a rendszere. És így tovább valamennyi géppel. Örülök is végül, mert legalább van egy ürügyem, hogy ne írjam meg ezt a jellemzést, mert rosszat nem szeretek senkiről mondani, jót meg nehezen tudnék erről az úriemberről. Így elindulok haza – épületünk egy vasútállomás mellett van, a síneken túl felismerni vélem egykori laktanyánkat – de fázni kezdek és rájövök, hogy bent hagytam  kabátomat. Visszamegyek, újra elindulok, és már jó messzire járok, amikor rádöbbenek, hogy nincs meg a válltáskám sem, benne összes iratom, jegyzetem, riportermagnóm, magánnoteszem. Elindulnék vissza, de nem találom az utat…

 

2.

Beiskoláznak egy művészeti mélylélektan-kurzusra, ahol a padtársam lesz a rejtélyesen kék szemű színésznő, akiről feltételezem, hogy azért olyan különösek a szemei, mert rosszul lát. Bevallom neki, hogy kezdetben nagyon nem szerettem a játékát, különösen a hangja idegesített, aztán egyszer láttam egy híres angol darabban, és onnantól fokozatosan változott róla a véleményem. „Soha nem késő belém szeretni” -  mondja a színésznő, és bár nem reagálok erre, a továbbiakban ezt eldöntött tényként kezeli. Olyanannyira, hogy az egyik óra után sétára hív és belém karol. A városrész, ahol sétálunk, egészen rendkívüli: mintha Rómában a Tevere balpartja lenne hatalmas platánsorával, de mögötte Óbuda 45 éves panelházai sorakoznak, közéjük azonban egy ismeretlen diadalívet telepítettek. E diadalív alatt szabadtéri kávézó, ahol egy volt kolléganőm ül az egyik asztalnál magában. Nem tehetek úgy, mintha nem venném észre. „Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást” – mondja nekünk. „Már nyolc napja együtt járunk” – vágja rá a művésznő kolléganőm megdöbbenésére, hiszen jól ismeri Életemet és a mi szerelmünket.  Nem tudom, hogyan vágjam ki magam ebből a hülye helyzetből. Egyszer csak felordítok: „Fáj a fogam”. „Ezt én mondom a Ionesco-darabban” – mondja a színésznő kihívó mosollyal, de én kitépem magam a karjából és elrohanok a fogorvosi rendelő irányába.  Odaérek, és látom, hogy a rendelőt áthelyezték egy vízivárosi vásárcsarnok emeletére. Buszra szállok, bár sem jegyem, sem bérletem nincsen. Megérkezem, átvergődöm a vásárlókon. Egy régi karosszékekkel teli váróba lépek be, ahol egy fehér köpenyes öregember egy kalitkával jár-kel a páciensek között, amelyben fekete és fehér tengeri malacok rohangálnak. A fogfájásom persze elmúlik, de mire észbe kapok, már a karosszékemhez kötöznek és az sem ment meg, hogy közlöm: nincsen nálam pénz…

 

3.

Valami azonosítatlan tárgy elgurul a szekrény alá, amely alatt már régen nem takarítottak. Bemászom, rámragad több év sűrű pora, de beszorulok.

 

4.

Egy fiatal idegen párt hoznak be abba a gyűjtőközpontba, ahová engem zsarolással toboroztak. Azzal zsaroltak, hogy nyilvánosságra hozzák lelkem sötét oldalait, amelyeknek többsége ugyan nem igaz, de hát jól tudjuk, hogy mit érnek manapság a cáfolatok. A fiatalembert a szoba egyik sarkába küldik, én pedig parancsot kapok arra, hogy a nőt megmotozzam. Áldozatomnak e procedúra egyáltalán nincsen ellenére, mintha én érezném magam sokkal kényelmetlenebbül a helyzettől, de hamarosan az egész átalakul egy még perverznek sem mondható aktusba, és nem veszünk tudomást sem a fiatalemberről, sem a többi rendészről….

5.

Jön velem szemben az utcán egy nálam magasabb, levendulaszemű nő, tudom, hogy ismerem valahonnan, de képtelen vagyok rájönni, honnan. Ő visszaköszön, de láthatóan ő sem tudja, hogy hol találkoztunk. Aztán mindketten elkezdünk nevetni, és tovább sietünk. Anélkül, hogy egy percig is gondolkodnánk ismeretségünkről.

 

6.

Akaratomon kívül segítek egy hirhedt drogbáró leleplezésében azzal, hogy egy kocsmában leitatom az egyik emberét, aki kifecsegi főnöke üzelmeit. Ott vagyok akkor is, amikor emberemet letartóztatják, és a főnyomozó biztosít engem, hogy megvédenek, mint koronatanút. Apámnak is elmesélem a történetet, aki kétségbeesik, amikor megtudja, ki ígért nekem védelmet. „Az az ember akkor is hazudik, ha azt mondja, jó napot” – mondja és közli, hogy a drogbáró a délutáni riói géppel már el is repült, bottal üthetik a nyomát, az én képem viszont minden újságban benne lesz – egyelőre élőként. Még nem tudom, hogy hová meneküljek, csak azt, hogy olyan országba, ahová tőlem senki se várja. Megérkezik közben a fekete ruhás angol gitáros barátunk, és felajánlja, hogy kísérjen el őt egy nagy turnéra. A világ végére is követem...

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://elmehunyor.blog.hu/api/trackback/id/tr8312341667

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Göbölyös N. László irodalmi alkotásai, esszéi, publicisztikai írásai