GNL911

A földrengés jelensége áll valószínűleg a legközelebb az Apokalipszishez, ahogy azt elképzeljük. Raffaele Morabito, a L’Aquilai egyetem professzora a földrengések irodalmi ábrázolásáról írt könyvet. A sors különös egybeesése, hogy hét évvel ezelőtt éppen ez a város volt a pusztító közép-olaszországi földrengés egyik legsúlyosabb áldozata.

„A Bibliában – írja a professzor – fontos események kísérője és így jelenik meg, mint például a csodák idején, amelyek Jézus Krisztus halálakor történnek, vagy János Jelenések Könyvében, ahol egyenesen a világ végét jelenti be és készíti elő. Ez az értelmezés, némi realizmussal, fennmarad az egész középkorban, amelyben a földrengés szélsőséges jelenség, de visszavezethető az isteni rendre. Arisztotelész nem hisz az istenek haragjában, inkább a „földalatti szelekben” keres magyarázatot. Aquinói Szent Tamás követi őt ezen az úton, és „a föld lélegzését” sejti benne.”

A „nagy rengésnek” sűrű irodalma van, elég gondolni az 1755-ös lisszaboni katasztrófára, amelyről Voltaire egész ódát írt és felidézte a Candide-ban is. Írt azóta is róla napjainkig sok mindenki. A költők és a regényírók azonban nem adtak tudományos leírást a pillanatok alatt lezajló eseményekről. Seneca például A természetről című, kr.u. 62-ben született művében azt hangsúlyozza, hogy milyen tehetetlen és kicsi az ember a természet erőivel szemben, és kifejti, hogy nem az istenek hozzá az emberekre ezeket a jelenségeket, hanem a Földnek és az égnek is megvannak, mint testünknek, a saját bajai, amelyek előidézik ezeket.

Daniel Defoe a Robinson Crusoe-ban félelmét írja le annak láttán, hogy a föld meghasad, a szigetlakó kunyhóját egy ismeretlen erő rombolja le, sziklákat hajít az erősen háborgó tengerbe.

Idősebb Alexandre Dumas a Kalábriai utazásban (1842) egy pap prédikációját idézi fel, aki a cosenzai földrengést Isten büntetésének tulajdonította a hívők bűnei miatt. És ezzel sikerült őket a végletekig megfélemlíteni.

Mark Twain-t a Nehéz életben (1872) a földrengés váratlansága és romboló ereje nyűgözte le, részletezve a látványt, amelyet a pár perccel korábban még nyugodt utca nyújtott.

Makszim Gorkij a Földrengés Szicíliában című írásában (1909) az emberek rémületéről és a sok áldozatról írt képszerűen és olyan érzékletesen, hogy az olvasó szinte ott érzi magát a katasztrófa kráterében.

Az olasz Ignazio Silone (Ki a biztonságból, 1965) okfejtése érdekes módon a múlékony egyenlőség létrejöttét emeli ki a földrengés kapcsán: „A földrengésben meghaltak gazdagok és szegények, műveltek és analfabéták, uralkodók és alattvalók. A földrengés megvalósította azt, amit szavakban megígért, de nem teljesített a törvény: az egyenlőséget. Múlékony egyenlőséget. A félelem elmúltával a kollektív szerencsétlenség még nagyobb igazságtalanságokra adott alkalmat.”

A „földrengések országából”, Japánból származó Murakami Haruki így ír az Isten minden gyermeke táncol (2000) című könyvében: „Azért a földrengés különös dolog, nem gondolja? Meg vagyunk győződve arról, hogy a föld a lábunk alatt szilárd, mozdulatlan. Van is egy olyan kifejezés, hogy valaki szilárd talajon áll. Aztán egy napon észrevesszük, hogy ez egyáltalán nem így van.”