GNL911

Már négy fényévre tőlünk is találtak egy bolygót, amelyet be lehetne népesíteni. Kezdjünk csomagolni. Remélem, jók ott az akusztikai viszonyok és vihetem a lemezeimet is. Nem bízom abban, hogy ugyancsak a költözést választó embertársaim képesek nulláról felépíteni új felebaráti viszonyaikat.

Harmincas hölgy hirdet meditációs kurzust az álmokról. Még érdekelne is, ha nem lenne honlapján a neve és a fotója mellett a szó: „tisztánlátó”. Nézem az arcát, amely inkább egy rátermett menedzser vonásairól árulkodnak, mint olyanról, aki kapott egy fajta spirituális ihletet. Egyáltalán, hogyan meri napjainkban bárki is magát tisztánlátónak nevezni? Hiszen a legbölcsebbeknek sem sikerül, hogy a mai tudós- és információáradatból, a valóságos és álpróféciákból kiszűrjék a tiszta gondolatokat, érzéseket és nem utolsósorban a tényeket. Vagy ez a szó sem más, mint egy tartalmát veszített médiacimke?

Szabadtéri fesztivált szervezünk Életemmel és legközelebbi barátainkkal, amikor megjelenik egy ismeretlen nő és felajánlja sok éves tapasztalatát, még honoráriumot sem kér a munkájáért. Hamarosan azonban rá kell jönnöm, hogy semmi mást nem akar, mint engem elcsábítani, és ebben nincsenek gátlásai: az egész plénum előtt többször is látványosan megcsókol, majd, amikor már a nézők is gyülekezni kezdenek, vetkőztetni kezd. Én pedig ország-világ előtt kijelentem, hogy csakis Életemmel tudok és akarok szeretkezni…

Mandulaszemű, Madonna-arcú, rózsaszirom-szájú, hosszú combú, tusrajz-lábú lány álmodozik a buszon. A szombati piacról jöttem, alaposan felpakolva, lusta voltam lemenni az aluljáróba, inkább megvártam a kék viszonylatot, amelyből egy ki is maradt. Megérte.

A piac befőbejárata előtti soron, egy használaton kívüli virágos stand az Örökrangadóhoz címzett kocsma törzsvendégeinek lett széke-asztala. Néhányat közülük még a Kerék utcából ismerek, de már nem ismernek meg szerencsére. Ha elmegyek mellettük, még a cigarettafüstjük is zavar. Pedig szabadtéren vannak. Már el sem tudom képzelni, hogy valamikor néha félnapokat is eltöltöttem közöttük, ráadásul zárt közegben. Most már a hamisan orrhangú dalnok is közéjük tartozik, ott issza meg reggeli kis rakétáját…

A minap egészen nyomasztó hangja volt környékünkön a délutáni harangszónak. Úgy hangzott, mintha marhakolompok kórusa hívott volna. Mehet istenadta, hívő népünk a vágóhídra?

Hetente drágul az élelmiszer, miközben a hivatalos statisztikák egyre jobbak. Persze a nagyurak nem járnak bevásárolni. Vajon azok, akik járnak, észreveszik-e a folyamatos áremelkedést, vagy inkább a statisztikáknak hisznek?

Szakácsokat keres a Magyar Honvédség. Büntetlen előétellel.

Kirobban a forradalom, mert a kormányzó pártot egyszerre mindenki otthagyja, a nép pedig az utcára vonul, mert az ingyenkonyhák étele ehetetlen és ezúttal ott is marad. Döntögetik a szobrokat a Parlament körül, miközben szakad az eső, de ez senkit sem riaszt el. Egy irodánál újságírók és közéleti emberek állnak sorba igazoló levélért, hogy ők sosem volt a kormányzó párt tagjai és mindent megtettek a rezsim bukásáért. Engem is beválasztanának az igazolásokat kiadó bizottságba, de nem vállalom, amikor végignézek a soron. Otthagyom az egészet, vívják csak meg nélkülem a forradalmat, aztán ha végeztek, szóljanak, majd eldöntöm, hogy örülök-e neki.

„Fejbe kéne rúgni háromszor, izomból” – bömböli a buszmegállóban egy szögletesre nyírt, energiaitalt kortyoló, sötét szemüveges fickó. Karján egy halálfejes kereszt, amelyből szögesdrót vezet ki a könyöke felé.

Megszólít hétfőn délben a Szentendrei úton egy fiatal nő, hogy adjak neki egy kis pénz élelemre. Könnyű topban van, sortban, baseball-sapkában, nyakában egy ezüst lánc, LOL betükkel. Nem tűnik nyomorgónak, iszákosnak sem, még akár kívánatos is lehetne. „1999 óta nem kapok gyest, pedig hat gyerekem van, három fiú, három lány.” Tudom, hogy átver, ránézek, legfeljebb, ha harminc lehet. Ezek szerint 13 éves korától lett volna jogosult. Hat gyerek után ilyen alakkal legfeljebb napi háromszori fitnesszel lehetne. De most játszunk, érdemelje már ki azt az ötszázast, amit adok neki. „És férje nincsen?” „Az kellene még csak. Volt vőlegényem, nem is egy, mindegyik ütött-vert”. Nem mondom neki, hogy akkor egész jól kijött belőle. Hosszan hálálkodik, aztán továbbmegy, próbálkozik egy nagydarab nőnél, de az inkább a telefonjába menekül. Jó napom volt, még az is belefért, hogy palira vegyenek. De még mindig rokonszenvesebb volt, mint az a lány sok-sok évvel ezelőtt a Lehel téren, aki elől egyszerűen nem lehetett kitérni, olyan erőszakos volt, és minden héten újabb menő cuccban lejmolta le az utasokat. Őt végül éppen ezzel sikerült leszerelni. De vajon mit mondok neki, ha esetleg megint elém kerül, valami más, vagy még rosszabb, ugyanezzel a mesével?

Vajat kell vennem, de már nincs időm bemenni a nagyáruházba, benézek egy kisboltba. A fiatal eladó hölgy kedvesen a hűtőszekrényre mutat, de ott csak sárga dobozos margarin van. Mondom neki, hogy mi az ábra. „Hát az a vaj, az a sárga dobozos!” – mondja lelkesen. Lenke néni, ki vagy a mennyekben…

Megdörzsölöm a szemem, ahogy a Pacsirtamező útra kinézek: egy kárminpiros, nyitott Cadillac Thunderbird fordul éppen meg a lámpánál. Rendszáma: OT 4885. Egyetlen ember ül benne, aki a kopasz, savanyú kormányszóvivőre emlékeztet. Lehet, hogy ő az és így álcázza magát?

Maradt egy kis tej itthon, és kipróbáltam milyen a tojásrántotta tejjel, ahogyan gyerekkoromban kaptam. Közel 50 éve nem ettem így. Furcsa, de semmi különbséget nem vettem észre, csupán azt, hogy nem tudtam lepényszerűen kiemelni, mint általában szoktam. Pedig elég érzékeny vagyok a különböző ízekre. Vagy már nem annyira?

Egy legendás zenekar utolsó, megismételhetetlen koncertjére készül, amelyet sajátos show-műsorral fűszereznek. A helyszín egy régi menza. Mielőtt a koncert elkezdődik, filigrán lányok vonulnak be, és minden nézőnek zölddinnye-szeleteket, valamint színes szórólapokat és politikai kiáltványokat osztogatnak. Csak amikor elvesszük tőlük az ajándékot, akkor láthatjuk meg, hogy valamennyiüknek meztelen a melle. A zenekar azonban az utolsó pillanatban mégis lefújja a koncertet, mert a legutóbbi fellépés óta ketten meghaltak és a többiek nem akarnak nélkülük játszani. A közönség azonban mindenképpen jól akarja érezni magát, és bulizni kezd a zenekar dalaira. Óriási a tumultus, el sem lehet választani egymástól a zenélőket és a táncolókat, az alaphangot az örökifjú Tamburás adja meg. Megjelenik a tömegben Nagyfiam, aki először a pocakomat zsűrizi, aztán közli, hogy fontos bejelenteni valójuk van Párjával, de az utolsó pillanatban elsodorja őket tőlem a tömeg.

Egy könyvmegállóba viszem felesleges könyveinket, de nem állom meg, hogy ne böngészgessek ott egy sort. És felfedezek olyan könyveket, amelyeket gyerekkoromban, kamaszként olvastam és nagyon szerettem, már a borítójukról megismerem őket. Legszívesebben hazavinnék néhányat, hogy újra megkapjam azt az élményt, de akkor ugyanott lennénk és csak gyűlnek a restanciák. Pedig az is tanulságos lenne, hogy mit váltanak ki belőlünk azok a könyvek, amelyek egykor fontos állomásai voltak épülésünknek.

Megjelent a legújabb agymosó kékfüzet, óvatlan pillanatban becsúsztatva postaládáinkba. Látom, hogy az alattuk lévő szemetes dobozban más sincsen, csak ezek a hazugság-brosúrák. Többségüket összetépték. Vajon megint kimerül-e az „állampolgári ellenállás” e gesztusban, vagy eljutunk-e végre egy eget rengető és palotákat romba döntő káromkodásig? Ahogy a költő mondja: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…” De nemcsak azért, hogy „melegednének az emberek….”