Az univerzum gyorsabban tágul, mint azt korábban sejtették. Az univerzális ostobaság szélesedésének terjedését azonban még így reménytelen elérnie.
Jó lenne, ha a sietős halál közeledtével tudnánk ásni egy alagutat, amely elvezetne bennünket még megélni kívánt életünkhöz, és segíthetnénk azoknak is, akiknek már nincsen erre erejük.
Amikor halottunk van, hajlamosak vagyunk azon elmélkedni, hogy mit mulasztottunk el vele. Inkább azt kéne számba venni, hogy mit adtunk egymásnak. A mulasztásokra ráérünk majd akkor gondolni, amikor már mi is odaát leszünk.
Ha lesz egyszer Feltámadás, vajon lesz-e beleszólásunk abba, hogy úgy térjünk vissza, ahogy utolsó élő napunkat éltük meg, vagy ahogyan legjobb formánkban megjelentünk?
Nem könyörgöm bűnbocsánatért. Megvárom, míg összes bűnöm elbocsát engem. Csak attól tartok, hogy nekik nem sürgős.
A leggyakoribb zajártalom városunkban a harangzúgás és a szirénázás. De egyik sem elegendő, hogy felébresszen kétmillió embert a lelki kómából.
Az óriásplakátok nálam szelektív vakságot idéznek elő. Különösen akkor, ha ordító arcok helyett arctalan ordítást közvetítenek.
Néha nem ártana egy-egy óriási kereszthuzatot csinálni a fejekben is. Hátha azok is kitisztulnak, akik, ha kell, ha nem, szélárnyékba húzódnak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.