Amikor megnéztem a Saul fiát, egy pillanatig sem éreztem azt, amit sokszor a legsokkolóbb filmeknél is, hogy „csak egy mozi”. Mégsem hittem volna, hogy néhány hónappal később azok a vizuális élmények, amelyeknek Nemes Jeles László, Röhrig Géza és társai részesévé tett, hatványozottan visszatérnek.

Gideon Greif Könnyek nélkül sírtunk… című könyvéről beszélek, amely az idei Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg az Európa Kiadónál. Mivel lapom egy előzetes interjút kért az izraeli történésszel, a kiadótól megkaptam a kézirat 580 oldalnyi kéziratát PDF-ben.

Embert próbáló feladat volt számomra. Nem csupán azért, mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy képernyőn olvassak könyveket, és nem csupán azért nem olvastam el belőle egyszerre 20-30 oldalnál többet, hogy a szememet kíméljem. Még gimnazista voltam, amikor a kezembe került Edward Russellnek A horogkereszt rémtettei című könyve. Az volt az első komolyabb történeti munka, amit olvastam a nácizmusról, a haláltáborokról, és az a könyv konkretizálta bennem azokat az „általánosabb” képsorokat, amelyeket előzőleg dokumentumfilmekben láttam. Mivel történész vagyok, és a II.világháború, annak körülményei, hátterei mindig is érdekeltek, a következő évtizedekben elolvastam számos könyvet, tanulmányt e témából, és most Greif professzor interjú-kötetével, amely „testközelbe” hozza az iparszerű tömeggyilkosságokat, és annak olyan cselekvő résztvevőit, akik maguk is halálra ítéltek voltak, ez a kör zárult be. Ugyanazzal a sokkal, amit annak idején Lord Russell könyve okozott. Az emberi lealjasodás, a végső lelki, erkölcsi értékvesztés, a hétköznapivá vált kegyetlenség olyan szintjének bemutatásával, amelyet ép ésszel sem Auschwitz-Birkenau túlélői, sem pedig az utána következő generációk nem tudtak és nem is fognak tudni soha felfogni.

Greif, akinek családjából többen is a holokauszt áldozatai lettek, szinte monomániás megszállottsággal kutatja évtizedek óta Auschwitz-Birkenau poklát, és egyik fő területe a megsemmisítő tábor gázkamráinak és krematóriumainak zsidó foglyokból álló „kisegítő személyzetének”, a Sonderkommandónak a története. A könyvet a professzor anyanyelvén, németül írta, és először Németországban jelent meg 1995-ben. Magyarországon az Oscarral, Cannes-i és több mint 30 más díjjal kitüntetett Saul fia, amelynek egyik fő forrása volt, kellett ahhoz, hogy 21 év után végre megjelenjen….

A történész-riporter önmagával szemben legalább annyira kíméletlen, mint azokkal az idős túlélőkkel, akiket napokon, heteken át faggatott, hogy a leghitelesebb szemtanúk mondják el a legkisebb részletekig menően, saját történetükön keresztül, a 20. század legsötétebb, megbocsáthatalan fejezetét. hazáik náci megszállásától kezdve a felszabadulásig. Annak megtapasztalását, hogy – ahogy Primo Levi írta – a Sonderkommando a nácik legszélsőségesebb kísérlete volt arra, hogy a zsidókat cinkosaikká tegyék, és hogy a háború után hosszú ideig gyanakvással és még inkább gyűlölettel  tekintettek Izraelben arra, akiről megtudták „sonderes” volt. Volt közülük, aki úgy érkezett meg Auschwitz-ba, hogy elhatározta: élve fogja elhagyni a lágert, és tudta, hogy nem veszítheti el ép elméjét.  Volt, aki „megszokta” az elgázosítandók beterelésének, majd a gázkamrák kiürítésének és megtisztításának, hitsorosaik elhamvasztásának „taposómalmát” és úgy fogta fel, „mintha ez lenne a normális élet”, végül megszökött a halálmenetből és egy lengyel keresztény család mentette meg. Közben még igazi emberi történetek is felszínre kerülnek ebben a szörnyű „oral history”-ban, például egy lányról, aki tudta, hogy halálba viszik, de előtte még az életben egyszer szeretkezni akart. Egy Saul nevű görögországi zsidó szerint „nem lehetett volna holokauszt, ha lett volna a zsidóknak saját állama, ennek ellenére a zsidóság megmaradását annak bizonyítékaként látja, hogy „mégiscsak létezik legfelső erő”.  De volt olyan sorstársa, akinek feladata a holtak aranyfogainak kitépése volt, és ő később évekig még az utcán is az emberek aranyfogait nézte…És volt, aki kimondta: „robotok lettünk”, és „aki nem tud sírni, az nem ember”…

Miközben egyre beljebb kerültem a könyvben, kezdtem magam is átérezni ezt az „elgépiesedést”. Jó néhány éve olvastam Susan Sontag híressé vált esszéjét a borzalom banalizálódásáról, és ebben a könyvben annyiszor mondják el, természetesen mindenki a maga szemszögéből, ugyanazt a történetet, hogy a végén már az olvasón is a teljes apátia vesz erőt – ha hagyja. Természetesen neki nem létszükséglet, nem „életmentő” ez az apátia, és éppen ezért tud a Könnyek nélkül sírtunk ennyire megrázó lenni.

Az olvasás napjaiban egy-egy fejezet után megnyugtatásképpen néhány Mahjong-játszmával próbálkoztam laptopomon. Egyszer sem sikerült leszednem a 144 kockát. Milyen különös, éppen 144, mint a Jelenések Könyvében  a túlélő ezrek száma. Aztán azon a napon, amikor a szerzőnek elküldtem kérdéseimet, két hét után ismét sikerült…

Aztán megjelent a könyv, és a levélinterjú után – éppen Pészach bejövetele napján - találkoztam a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra érkező Greif professzorral is. Dedikálta a kötetet – balkezes ő is, mint én – és immár kötetlenül beszélgettünk következő munkáiról, a Sonderkommando lázadásáról írt könyvéről, egy nagy Auschwitz-kiállításról, amelyet Németországban rendeznek, valamint arról a több évre szóló tervről, amelyet saját családjáról készül írni. Meséltem neki néhány magyarországi történetet, a Horthy-korszakkal kapcsolatos „szerecsenmosdatásokról”, a Hóman-szobor ügyéről, arról a felmérésről, amely szerint minden harmadik magyar antiszemita. De meséltem neki Sztehlo Gáborról, az Élet Menetéről is, amelyen több mint tízezren vettek részt, és ahol Röhrig Géza arról beszélt, hogy nem menti fel Istent a holokauszt után, de mégsem lehet hit nélkül tovább élni. Szóba került az aznap temetett Kertész Imre, az ő „nincs bennem szeretet” érzésétől eljutottunk azokig az általam ismert túlélőkig, akik 90 körüli kort értek meg, és utolsó pillanatukig találtak értelmet az életükben.  „Maradjunk kapcsolatban” – búcsúzott tőlem a Professzor. Ki tudja, milyen közös útjaink lehetnek még.

(Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk, 2016. Európa).