GNL911

Ónos esős, ködös szombat. A megállóhoz közeledik egy csuklós busz, amelynek homlokán több nyelven is megjelenik: utasokat nem szállít. Látom, mégis vannak rajta utasok. Megnyomom az ajtónyitó gombot, nyílik, felszállok. Végignézek a nem szállított utasokon. Élő embereknek látszanak. Két megálló múlva leszállok. Rajtam kívül senki sem szállt le, ám ketten felszálltak, lehet, hogy ők is kísértetek?

HÉV-megálló. A jegypénztárak zárva, van automata. Mindent bekódolok, ami egy személyi igazolvánnyal hitelesített havi bérlethez kell, bankjeggyel próbálok fizetni, de kidobja a gép a tízezresemet. Nem tud visszaadni, nincsen annyi apróm, bérlet nélkül maradok.

Miközben az automatával szerencsétlenkedem, egy alkohollal átitatott hajléktalan kér tőlem pénzt. Először húzódozom, de aztán szóba elegyedünk. Fel van háborodva, hogy az ország vezetői állandóan jártatják a pofájukat, hogy ki kell lépni az EU-ból. „Jól is néznénk ki! Nekünk az lenne a legjobb, ha csatlakoznánk az Orosz Föderációhoz, fele annyiért kapnánk a földgázt. De azért nem szakadnánk el a Nyugattól sem” – mondja. „Hát igen – felelem – de ehhez széles látókörű politikusok kellenének”. „Egy Széchenyi, egy Wesselényi, egy Teleki” – mondja, ez utóbbi helyett inkább Deákot javaslom, emlékeztetve, hogy milyen jól jött nekünk a kiegyezés, máig erre épül Budapest. Közben szó esik róla is. Azt mondja, négy szakmája van, autófényező, címfestő, kőműves, a negyediket elfelejtettem, és úgy került az utcára, hogy meghalt az édesanyja, a mostohaapja eladta a házukat. Két gyermeke van, akik nevelőszülőknél vannak. „Én elvagyok, a jég hátán megélek, de szeretném a gyermekeimet visszakapni” – mondja. Mégis összekaparok neki két felesre valót ebben a csontig hatoló nyirkos hidegben…

Deák tér, aluljáró. Nappal is alvók több réteg dunna alatt, amilyent utoljára Nagyanyámnál láttam, szemben kínai csokoládéstand. A jegypénztárhoz külön sorszámot kell húznom, pedig az egyedüli vevő vagyok szombat délután.

Néhány notórius küszöbön söröző az egyik panelárkád alatt. Nem figyelek rájuk, az egyik utánam kiabál: „Már meg sem ismersz?” Nem fordulok vissza. Ha tényleg ismerem, azért nem, ha nem, akkor meg azért.

Minden szerdán megjelenik lepusztulóban lévő szupermarketünkben egy társaság – a dolgozók már csak „szent családként” emlegetik őket – hogy megtisztítsák az amúgy is egyre foghíjasabb polcokat. Azért szerdán, mert azon a napon, valamilyen rejtélyes okból, a biztonsági őr csak reggel 9-től van szolgálatban. Pedig a bolt 7-kor nyit. Így aztán a minap egy rendőrpárost hívtak az űr kitöltésére. A rendőrlány rendkívül vonzó teremtés volt. Nemrégiben valaki azt mondta a tv-ben, hogy a nőknek jól áll az egyenruha. Látott már valaki rendőrnőt vetkőzni?

Meglátszik, hogy milyen régen nem jártam a Váci utcában. Nekem a Pesti Színházzal szemben még az Akadémiai Könyvesbolt volt, a következő sarkon pedig egy remek kis lemezbolt. A könyvesbolt helyén bank, a lemezbolt helyén pedig halpedikür fogadna, ha bemennék.

Levelet adok fel római barátomnak, és számlát kérek a cégem nevére. Régóta benne vagyok a rendszerben, de most újra kérik az adatokat. Meg hogy írjak feladót a levélre. Sosem szoktam, legfeljebb egy szignót, de most az is kellene. A hölgy panaszkodik, hogy  új rendszert kaptak, ami nagyon megnehezíti a munkájukat, mert mostantól kezdve nem vehetnek fel egyből sem levelet, sem csekket. "Akkor kinek jó ez?" - teszem a hülye kérdést. Csak a fejét rázza. Én tudom, de attól nem lesz jobb sem neki, sem pedig nekem.

A posta előtt tucatnyi, üzletember-típusú, önelégült képű úriember. Ahhoz túlságosan sokan vannak, hogy postarabló-banda legyenek.

Január 12-én valaki megfújt az udvarunkon egy szilveszteri trombitát. Valaki kidobott a 9-es busz elé egy gyönyörű, teljesen ép karácsonyfát és a sofőr nem mert ráhajtani.