A gyűlölet olyan, mint a sötétség a fénnyel szemben. Néha szükségünk van rá, hogy még erősebben érezzük a szeretetet. Csak az nem mindegy, mennyit engedünk be belőle a szívünkbe.
A legnépszerűbb magyar szappanopera kapcsán fel-felelevenítjük egykori párhuzamos életünket. Bár az emlékezés nem mindig esik jól, én legalább helyre tudom rakni legzűrösebb éveim történetét, amelyben néha még az évek is összekeverednek, meghazudtolva amúgy félelmetesen pontos dátum-memóriámat.
Manapság kétféle film létezik számunkra. Az egyiket azért nézzük, hogy elálmosodjunk, a másik pedig annyira felzaklat, hogy nem tudunk tőle aludni.
Lassan az értelmes emberek is megbolondulnak. Kedvenc közéleti-irodalmi lapom oldalait egyik héten teljesen összekeverve nyomták ki. Még jó, hogy a tartalom maradt. Miközben egyiptomi rendőrök iszlamista konvojnak néznek mexikói turistabuszokat és sortüzet engednek rájuk.
Életem e-mailjei holnapi dátummal érkeznek. Ugye ez azt jelenti, hogy a holnapot is megérjük?
Megint illetéktelenektől tudom meg, hogy milyen hihetetlenül jó dolgom van ebben a hazában. És még fizetek is érte. És vagyunk még néhány millióan ugyanezzel az érzéssel. A népharag azonban érdeklődés miatt ezúttal is elmarad.
Miközben fallal veszik körül az országot, egyre nehezebb lesz olyan burkot magunk köré építeni, amely megvéd a külvilág mérgezésétől. Vajon meddig élhetünk abban a reményben, hogy elég a belső békénkhez az, ha mi szeretjük egymást és tesszük a dolgunkat?
Hová forduljak, ha körülöttem lassan mindenki elveszti a hitét, az istennel való párbeszédre pedig még mindig nem érzem elérkezettnek az időt?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.