GNL911

- Néhány már korábban is elismert Nagy Ember kis helyen (trió, kvartett, kvintett…) összejön, hogy együtt muzsikáljanak egy egészségeset. Ha ego-túlcsordulásukat fékezni tudják, akár néhány évig is kibírják egymás mellett és nyomot hagynak maguk után. Ez a „szupergroup”. A rock-korszellem az elsőt 1966-ban szülte, az utolsó Aranyág pedig 12 évvel később sarjadt ki – egyaránt Angliában. Az elsőt Creamnek hívták, - közben volt egy Blind Faith, egy Colosseum, egy Airforce, egy Emerson, Lake and Palmer, egy Beck, Bogert, Appice - az utolsót pedig, stílszerűen, Egyesült Királyságnak, azaz U.K.-nek.

Hosszú oldalakat tenne ki, ha ennek, a 70-es évek progresszív rockjának vívmányait ötvöző és összegző együttesnek összes egyéni nacionáléját felsorolnánk. Elégedjünk csak meg a legfontosabbakkal: a gitáros Allan Holdsworth addigra már megfordult a John Hiseman vezette Tempestben, a Soft Machine-ben, Tony Williams New Lifetime-jában, Herbie Hancock V.S.O.P.-jában, valamint Jean-Luc Ponty bandájában is – tehát zömmel jazz-rock neveltetése volt. Igaz, a U.K.-be Bill Bruford csábította el, akivel párhuzamosan működtették a dobos nevét viselő progresszív rock-bandát. Bruford esetében egyszerűbb lenne azokat a progrock csapatokat megemlíteni, akikkel ő nem játszott, de a Yesszel, a King Crimsonnal, a Pavlov,s Doggal, valamint a Genesisszel készített felvételei nyomán méltán mondható róla: mindent tud, amit az ütőkről tudni kell. A klasszikus neveltetésű Edwin Jobson billentyűs-hegedűs ugyan a nagy találkozó idején még csak 23 éves volt, de addigra már megjárta Curved Airt, a Roxy Musicot, sőt, bevette őt csapatába Frank Zappa is, aki nem arról volt híres, hogy amatőrökkel dolgozik. Ki hiányzik még? Egy basszusgitáros, aki énekelni is tud: John Wetton, aki a Family-ben Rick Grecht, a King Crimsonban Greg Lake-et feledtette, majd a Uriah Heepben is ő pótolta a basszeros-vokalista Gary Thain kiesésével hiányzó láncszemet. Ennyi tapasztalatból csakis jó zene sülhetett ki.

Mintha érezte volt a négy zenész, hogy nem sok időt töltenek majd el együtt, rendkívül feszes, sűrű háromnegyed órát hallunk az első U.K.-korongon, amelynek sikere élő bizonyítéka volt annak, hogy a diszkó tombolása és a „minimális” punk-újhullám felfutásának idején is volt igény a komoly zenei felkészültséget és hangszeres tudást követelő rock-zenére. A nyitó In The Dead Of Night tulajdonképpen egy rondó formájú darab, amelyben egy súlyos basszusra és dobra alapuló keret ölel át egy gyönyörű lírai betétet, a By The Light Of Dayt és egy orgona-szintetizátoros scherzót, a Presto Vivacét. Wetton hangja különösen a mély regiszterekben zsigeri erejű, és bár érezhető rajta Lake énekstílusa, orgánuma teltebb, kevésbé könnyed és szárnyaló, mint Crimsonos elődéé. Jobson játszi könnyedséggel bánik az összes őt körülvevő billentyűkkel, nem csupán bravúros szólókat mutat be, hanem valóságos puha, de nem feszültségmentes hangszőnyeget terít Wetton éneke alá. Ez alapvetően jellemző a U.K. Stílusára: a legharmonikusabb részekbe is elhelyeznek egy-egy „időzített bombát”, látszólag oda nem illő félhangokkal, hajlításokkal. Mindezekkel remekül harmonizál Jobson elektromos hegedűje, valamint Holdsworth visszhangosított gitárja. A hathúros mestere egészen más oldaláról, míves akusztikus játékkal mutatkozik be a Thirty Yearsben, amelynek dallama a XIX. századi romantika korát idézi- amíg persze Jobson és Bruford, a páratlan ritmusok, és a váratlan keresztütések királya, meg nem bolondítják.

A lemez második oldalának nyitánya, egyben egyik legerősebb hatású darabja az Alaska: Eddie ujjai alatt megelevenednek a hűvös, napfényes erdők, a jeges szelek és tengeráramlatok, míg az instrumentális szerzemény második fele olyan, mintha a természetes környezet pusztulására figyelmeztető kiáltás lenne. A Time To Kill a legrockosabb darab, a Nevermore-ban Holdsworth felidézi jazz-rock-os múltját, és mégsem lóg ki a sokféle anyagból táplálkozó zenéből, míg a Mental Medication kezdetben nyugalmat árasztó hangsor, de aztán hamarosan ennek is megmutatják „árnyoldalait”.

A folytatást azonban hiába várta a közönség. A „négy dudás” túlságosan is hamar megunta egymást, de ez előre látható volt, hiszen két olyan szólista, mint Holdsworth és Jobson (ez utóbbi pláne két hangszerrel is) kiszorítósra volt kárhoztatva. Az első lemez után a gitáros mellett Bruford is kiszállt, Jobson és Wetton csak egy ütőssel, a szintén Zappa-tanítvány Terry Bozzióval pótolták a távozókat. Az így készült albumuk a Danger Money is remek zene, bár több rajta a populáris elem, akárcsak a japán turnén felvett koncertlemez, a Night After Night. Az lett a U.K. Végszava.

A tagok utóélete sem akármilyen. Csak dióhéjban: Bruford néhány nagyszerű lemez után feloszlatta saját csapatát is, Patrick Morazzal készített több izgalmas duólemezt, közben részt vett a King Crimson első (később a második) feltámasztásában, és létrehozta a mai napig működő jazz-műhelyét, az Earthworksöt. Holdsworth saját zenekara mellett továbbra is bárkinek felajánlotta szolgálatait. Jobson beszállt a Jethro Tullba az A című antinukleáris lemezükre és a hozzá kötődő videófilmbe, a Slipstreambe, aztán néhány koncert erejéig fellépett a Yes-szel, majd innen is tovább állt, és a New Age-ben találta meg önmagát. Wetton épp a Jethro gitárosával, Martin Lancelot Barréval vette fel első szólólemezét, a Caught At The Crossfire-t (a két zenekar 1979-ben együtt turnézott....), majd még egyszer megpróbálkozott egy szupergrouppal: Carl Palmerrel és Steve Howe-val alakították meg az Asiát, amely ugyan nagy népszerűségre tett szert, de zeneileg a töredékét sem hozták ki belőle annak alapján, amit a tagok előélete feltételezett...