Elképzeltem magamat, amint, Woody Allen módjára, fekszem egy kanapén és magnóra mondom, hogy miért érdemes élni. És a Jupiter-szimfónia II. tétele helyett a Valentyne Suite III. tételét mondom.
Mert ez a Zene, a 20. század egyik legszebb hangzó öröksége, a yin és a yang harmóniájának Odafentről jövő dallamsorával, amely elvisz a szelíd érintéstől, a szemérmes összebújástól a legféktelenebb orgazmusig, ismét elhangzott a maga univerzális teljességében, és megint részesei lehettünk.
A Colosseum, mint már annyiszor magyar földön, ismét csodát tett.
Pedig az egész botrányosan indult. Fél órás sorban állás a hidegben, megváltott, nem éppen olcsó jegyekkel, mert a Pecsa 140 kilós, 50-es IQ-s beengedő embereinek úgy tetszett. Miközben egy, a Béke, Zene, Szeretet jegyében megőszült nemzedék tagjai várakoztak, hogy ismét hallhassák örök kedvencüket, talán utoljára, bár náluk ezt soha nem lehet tudni. A botrány csak fokozódott odabent: a telt ház nagykabátban fagyoskodott a fűtetlen csarnokban, amelynek belső falait is kiverték. Egyszerűen felháborító, hogy egy nemzetközi hírűnek mondott szervező iroda képes a jazz-rock történetének élő klasszikusait ilyen körülmények között felléptetni!
Pedig az alapító atyával, Jon Hisemannal és a Kolcsi keresztanyjával, mentorával és immár tíz éve állandó tagjával, Lady Barbara Thompsonnal éppen itt kezdődött a barátságunk 27 évvel ezelőtt. 1987 márciusában itt léptek fel a Paraphernalia együttessel, éjjel fél 12-kor, hogy azok is odaérjenek, akik előzőleg McToy Tynert hallgatták az Erkel Színházban. Hajnali kettőig játszottak, egyszer s mindenkorra beöltöztettek muzsikájukkal. Emlékszem, mellettem ült a csupabongyor, csupaszeplő énekes-színésznő és valósággal extázisba jött Barbaráéktól. Aztán 2000-ben, életem egyik legsötétebb időszakában már a Colosseum lépett itt fel – akkor játszott velük utoljára Dick Heckstall-Smith – és koncertjük valósággal életmentő volt számomra. A szép emlékű helyszín azonban azóta folyamatosan pusztul, és kis híján tönkretett egy nagyszerű élményt.
Szerencsére a Colosseum túlságosan is jó ahhoz, hogy ezt a szívesességet bárkinek megtennék. Bejön hat ember, akiknek korátlaga 72,5 év, belecsapnak és a félholtakba is életet lehelnek! Morituri Te Salutant – Those About To Die – ez volt első lemezük címe, és éppen annak nyitó dalával, a Walking In The Parkkal kezdenek. Ők a halálba menők? Nem hogy nem fog rajtuk az idő, mintha egyre jobbak lennének! Chris Farlowe 74 évesen ugyanúgy mennydörög, ugyanúgy skatel még fénykorában, Lady Barbara, aki súlyos betegsége miatt három évvel ezelőtt már visszavonulni kényszerült, újra ihletetten fújja szaxofonjait – állítólag egy svéd kúra állította őt talpra a Parkinson-kórból, szerintem pedig az élet és a Zene imádata és az őt szeretők energiái – Jon, aki most elpoénkodik a Holdra szállás „hollywoodi konteójával”, lelőhetetlen, amikor dobszólóba kezd, Dave Greenslade csak addig „öregapós”, amíg bele nem csap a Hammond billentyűibe, Mark Clarke valóságos operaáriát énekel, Clem Clemson pedig úgy lép be ama bizonyos III. tétel szólójába, hogy önkéntelenül kiszalad a számon: na elmész ám a…
Hiseman és a többiek megemlékeznek az örök barát Jack Bruce-ról, akivel pályájuk összefonódott. Már előre elszorult a torkom, ha arra gondoltam, hogy játszani fogják a Theme For An Imaginary Westernt, de végül a Morning Story-val emlékeznek rá. Lehet, hogy ők sem tudták volna eljátszani Jack legszebb dalát könnyek nélkül, hiszen állandó repertoár-darabjuk 1970 óta, sőt, Jon és Dick annak idején az eredeti Bruce-felvételen is játszott. De ahogy Barbara fújja a Morning Story-ban, az felér egy siratóval…De hallunk ízelítőket az új lemezről, nyomnak egy igen dögös Stormy Monday Bluest, majd felfedeztetik velünk az 1997-es Bread and Circuses-ről a No Pleasin’-t, szédítő szólókkal, mintha Clemi áthozná a Lost Angeles végső impróját ide. Így is van, mert a mindenkori záródarabban inkább hangeffektussal érzékelteti a földrengést, amely elől a milliomosok kifutnak az égő sivatagba…
És közben persze betölti a teret és még inkább a lelkünket a Valentyne Suite, amelyet nemcsak a hideg miatt nem bírunk ülve végighallgatni.
Time Is On Our Side – azaz az idő nekünk dolgozik – így szól a legújabb Colosseum-LP címe. Igen, LP, mert a friss albumot a helyszínen bakeliten is meg lehet vásárolni. „Az unokáknak kevés viniljük van, nagyszerű karácsonyi ajándék” – ajánlja Jon. Unokánk még nincsen, Életem Párja engem lep meg vele, de csak egy hónap múlva kapom meg. Már érdemes lesz megérni az idei ünnepeket is…
A Zenekar pedig, amely 44 évvel ezelőtt még az Idő Lányával kacérkodott, Kronosszal is jó viszonyban van. Nemrégiben felreppent a hír, hogy a nagy római arénát helyre akarják állítani eredeti formájában. Ha Kolcsiékon múlik, ők tartják ott a nyitókoncertet….
Fotó: Buday Zsolt
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
