GNL911

Egy budai szemklinikán látom viszont első apósomat. Nemcsak ugyanolyan fehér „római” haja, krumpli orra és tagbaszakadt termete van, hanem még botját is ugyanúgy szorongatja, mint ő utolsó éveiben. A várakozó pácienseket friss pogácsával és szilvalekváros hókiflivel kínálják (kedvenceim egyike, Nagymamám hájas tésztának nevezte), miközben folyamatosan szóló, félhangos andalító zenével ringatják álomba őket.

Valaki egy őszülő parkban egy szál gitárral a The Boxert énekli, egy maga, duó-hangon. Vajon melyik fele Simon és melyik Garfunkel?

Kedvenc néger lottósunk boltja átalakult nemzeti dohánybolttá. De vajon melyik nemzetéé?

A másik lemez, amiért érdemes élni, 41 év után is, a Jethro Tull Thick As A Brick-je. Természetesen ez is eredeti bakelit, finn kiadás, 16. születésnapomra kaptam.  Eredetiek tehát a pattogásai is. Már meg sem lep, hogy több száz, vagy talán ezer hallgatás után is fedezek fel benne újdonságot. Az első oldal utolsó tételének instrumentális részében még soha nem figyeltem fel Barrie Barlow-nak egy érdekes guruló dobhangjára. Vizsgadolgozatok javításához tettem fel, hogy jobb kedvem legyen ehhez a nyűgös melóhoz, és egy idő után azt vettem észre, hogy a szöveget énekelem, és egy-egy diákom pontszámait többször újra kell számolnom, hogy ne tévesszem el.

Szinte akaratlanul is sorrendben kezdtem újrahallgatni Top 12-met. A Zep IV és a Thick  első két helye biztos, miként Jimi Electric Ladylandjének bronzát sem fenyegeti semmi. A további kilenc is nagyjából egyértelmű, csupán a befutót kell még tisztázni.

Egy karácsonyi estén az amúgy kiváló muzsikusok csupa szomorú zenét játszottak. Még ráadásként is Vivaldi Telének középső tételét adták elő, amiről egykor úgy gondoltam, hogy temetési zeném lesz. Aztán egy még rosszabb pillanatomban azt mondtam, hogy Hobo Viharban születtem-je legyen. Azóta már temetést sem akarok. Legfeljebb kőrisfának elültetett hamvait felett szólaljon meg Stravinsky Tűzmadara. Annál szebb feltámadás úgy sincsen, ha van egyáltalán.

Italra kérek! – egyensúlyozik egy romember kezében egy kartonlappal egy forgalmas kereszteződésben munkanappá minősített szombat reggel a gépkocsik között. Legalább az őszinteségét kellene díjazni…

A Városban járok, és egy olyan utcát keresek, ami egyetlen térképen sem létezik, de én tudom, hogy van, és jártam is ott nagyon sokszor: ott lakott Kékasszony sok-sok évvel ezelőtt. Szerencsére találkozom egy emberrel, aki ugyan őrá sem emlékszik, de ismeri az ügyvédet, közös barátunkat, aki a ház eladását intézte. A helyén egy több emeletes, kívülről közönséges panelháznak látszó luxushotel áll, amelynek portáján robbanó-lobbanó Exem és édesanyja igazítja el a vendégeket. Tudom, hogy Kékasszony is itt van valahol, fel akarom hívni, de mielőtt a telefonomhoz nyúlnék, Exem egy nagy üvegkorsót önt nekem tele jégbe hűtött whiskey-vel, amiért akkor sem voltam oda, amikor még piáltam. Most azonban egy húzásra megiszom az egészet. Álmodtam mindezt azután, hogy nem találtam meg Budapest belvárosában egy helyet, mert én egy utcára nyíló teázót kerestem, ehelyett az egyik ház egyik emeletén berendezett alternatív spirituális központ volt, amelynek még a neve is rangrejtett volt a kaputelefonlistán.

Egy barakk előtt hosszú sorok állnak. Csupa nálam jóval fiatalabb férfi és nő. Hosszú, fekete, elegáns kabátom rajtam. Egy hangosbeszélő felszólítja az embereket, hogy mindenki vesse le a nagykabátját és akassza be az ajtó után az első nyitott szekrénybe. Mindenki így tesz, én is. Akkor látom, hogy a barakk ajtaja becsukódik mögöttünk és mindenki vetkőzni kezd meztelenre. Kétségbeesetten próbálom őket figyelmeztetni, hogy önként rohannak a halálba, hiába. Találomra megragadom egy már meztelen lány és lány kezét és kirohanok velük, fejjel keresztül törve az ajtót, és biztatom őket, hogy fussanak, amerre látnak, lehetőleg ne együtt – úgyis találkoznak, ha találkozniuk kell. Én is menekülök, egy éppen érkező buszra szállok fel. Elmegyek 3-4 megállót, amikor úgy döntök, hogy visszamegyek. Gyalog. A barakkok körül nagy a csend. Benyitok, és nem találok mást, csak levetett ruhákat, de egyetlen nagykabát sincsen közöttük. Az enyém is eltűnt, az emberekkel együtt.

Anyám megdicséri könyveimet, cikkeimet, csupán azt kifogásolja, hogy saját legmélyebb gondolataimat nem írom le, pedig ő arra lenne a legkíváncsibb. Néhányszor már megpróbáltam, de abból a legtöbbször szomorúság lett. Ezért inkább eltemetem, vagy csak erősen bebalzsamozott állapotban hagyom őket a föld felett.

Apámmal egy bevásárló központban járunk, hirtelen eszünkbe jut, hogy túljöttünk azon a bolton, ahová be akartunk menni. Gyorsan megfordulunk, közben kabátom belső zsebéből kiesik a pénztárcám, és az összes fémpénz kiszóródik belőle. Amint szedegetjük őket össze, e fémpénzek egyre nagyobbak és egyre fényesebbek lesznek…

Egyszerre kellene vizsgáznom és vizsgáztatnom. A második vizsgázó csoport ideje üti az én vizsgámat, amelyen Szüleim is részt vesznek, a vizsgaelnök pedig Daniéle, a csodálatos francia tanárnő, első szerelmem. Apám most sem mulasztja el megjegyezni, hogy milyen gyönyörű, Daniéle viszont azt szeretné, ha én külön vizsgáznék, csak vele, négyszemközt. Közben eszembe jut, hogy meg kellene nézni a vizsgázókat, akik rám várnak. Csak egy diák vár, egy régi kollégám a hírügynökségből, a többiek már elmentek. Nincs mit tenni, írnom kell egy jelentést, hogy miért nem voltam ott a vizsgán, ilyen még sosem fordult elő velem. Nem is tudom, hogy mit kell írni, és azt sem, hogy kinek….

A római Szent Péter tér vízzel teli, mintha egy hatalmas medence lenne. Egyedül én úszom benne. A víz szintje hirtelen szélsebesen emelkedni kezd, mint egy szökőárnál, én azonban könnyedén úszom az árral, hiába figyelmeztetnek többször is hangosbeszélővel. A víz már eléri lassan a Bazilika kupoláját, és én még mindig könnyedén úszom. Aztán a víz ugyanolyan gyorsan apadni kezd, sőt, a végén már csak fél méternyi marad, és még a papucsomat is megtalálom az árkádsor alatt…

Forgatok egy tv-sorozatban, amely körül óriási a káosz. Minden szereplő ugyanis más és más forgatókönyv-példányt kapott, amelyekben még a szereplők sem azonosak. A sorozat szignálja egy éles füttyjel, amelyet nekem kell megadni minden jelenet előtt. Az első alkalommal még csak-csak megy, de aztán már csak néma levegő jön ki a számon…

Házunk hátsó kapujában két csomag, régi ruhák, könyvek, újságok. Néhány AMO szappan. Meghalt egy idős ember a házban – mondja Életem. Nem is tudom, mikor láttam utoljára AMO-t. Negyven évvel ezelőtt a kollégiumban pillanatnyi sztár lehettem a lányok között vele. Persze volt, akinek csak emiatt kellettem. Akinek valóban kellettem, annak nem volt szüksége e kozmetikai „kincsre”…