GNL911

Szeretteim gyakran megdöbbennek, hogy nem csupán hihetetlen dolgokra vagyok képes visszaemlékezni életemből, és bizonyos megszerzett tudásomból évtizedekre visszamenőleg, hanem ráadásul legtöbbször az esemény napját, néha órára pontos idejét is megmondom.

Soha nem felejtem el például, hogy 1966. május 16-án délelőtt 10 órakor léptem először második hazám, Olaszország földjére, hogy 1973. április 29-én délután 17.45 perckor találkoztam életem első igazi nagy szerelmével, vagy hogy 1975. július 17-én délben tudtam meg, hogy felvettek a bölcsészkarra. Emlékszem, hogy első házasságom előtt két nappal, 1980. január 24-én délután az egyetemi filmklubban Bunuel Az andalúziai kutya című filmjét néztem, az esküvőre való indulásom előtt pedig Louis Aragon Sziget a Szajnán (Aurélien) című regényét olvastam (kötelező volt a francia irodalmi vizsgára). Emlékszem, hogy ugyanattól az egyetemi barátnőmtől hallottam előbb Bonzo Bonham, majd John Lennon halálhírét. De ma is elsorolom az 1966-as futball-világbajnokság 16 csapatából legalább a felének alapfelállását, emlékszem általános iskolai osztálytársaim születésnapjára és telefonszámára, vagy a szőlők érésének sorrendjére, a Csabagyöngyétől az Izabelláig, amelyet még Nagymamám tanított meg nekem, egy időben a János vitézzel.

Most már tudom, hogy egy kicsit közel állok azokhoz, akiknek „autobiografikus memóriája” van, és akik iránt mostanság egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak a neurológusok. Persze a kategóriában olyan memória-bajnokokról van szó, akik gyermekkoruk óta mindenre emlékeznek és ha rákérdeznek egy dátumra, gondolkodás nélkül válaszolnak.

A kaliforniai Irvine egyetem kutatói lényeges különbségeket fedeztek fel azoknak az embereknek az agyi struktúrájában, akik minden erőfeszítés nélkül bármire emlékeznek 10 és fél éves koruk óta, „mintha emlékeik nem öregednének”.  E jelenséget először James McGaugh professzor csoportja kutatta 2006-ban, de csupán egyetlen nőt tanulmányoztak e téren. Most a vizsgálatba 500 potenciális jelöltet vontak be.

E csoportban 11 olyan egyén volt, akiknek a klasszikus kognitív képességekkel megáldott személyekkel ellentétben az agy kilenc különböző részében voltak strukturális eltéréseik. Felfedeztek náluk egy nagy mennyiségű „fehér anyagot”, amely összekötötte az agy középső és hátsó részeit. Ugyanakkor a jelöltek nem különösebben brillíroztak a laboratóriumi tesztek során közölt információk megjegyzésével. Mint Aurora LePort doktor megállapította, e memória-bajnokoknak egészen másképpen működik az agya, mint azoké, akik képesek végtelen számokat megjegyezni. Ráadásul azt is megállapították, hogy ezeknél az embereknél átlagosan magasabb a lelki zavarok aránya, bár e kettő kapcsolatát eddig nem vizsgálták. Az is kiderült, hogy e páciensek többsége szenvedélyes gyűjtő. (A hagyományos IQ-teszteken soha nem értem el kiemelkedő eredményt, sokszor voltak életem során szorongásaim, és gyűjtő szenvedélyemnek csak a lakásom méretének és anyagi lehetőségeimnek reális felmérése szab határt).

A kutatók tehát csak újabb kérdőjelekhez jutottak el: fényt kell deríteniük azokra a mechanizmusokra, amelyek a furcsa adottság mögött rejtőznek, amelyről egyelőre nem tudni, hogy genetikai, molekuláris természetű, vagy pedig az agy strukturális vagy anatómiai különlegességeihez köthető.