GNL911

Ha újságírást szeretnénk tanulni, könyvek, írások ezrei állnak rendelkezésünkre. Rengeteg hasznos, használható anyag. Kérdéses, hogy vajon tényleg minden benne van, s mindent tudat azzal, aki újságírónak készül?

Az erkölcsi tanácsok vagy megjelennek apró betűkkel, vagy már nem is fáradoznak azzal, hogy leírják. Minek? Ki tartja be őket? És ha be is tartanák… érdekelné a közembert? A világ szépségeiről kevésbé lehet szaftos pletykákat gyártani, a jó dolgokra nem kíváncsi a nép, az alapnak számít, jöjjön a horror, a vérengzés, a terror, a halál, a botrány. Ha körülnézek a világban, igencsak erősnek érzem a „jó már alapnak számít” kifejezést. A jóért való nyavalygás, igen, az talán alap, valahogy mégsem erre van a kereslet. Az újságíró elsősorban azt veszi figyelembe, mire vágyik az olvasója. Ha tömény borzongást akar, ő nem áll útjába, minden ház táján van kis, vagy éppen nagy adag mocsok, adjuk meg a népnek, amire vágyik! Hogy a mocsok hogyan került oda, s hogy érzi magát tulajdonosa, mikor fórumok százain cincálják szét, már nem érdekes. Nem mérvadó. Nem fontos. Nem hírértékű.

Újságíró szeretnék lenni. De ezeket végig gondolva felmerül bennem egy nagyon sarkított, ám nagyon lényegre törő kérdés: Cikkeket akarok gyártani, vagy BB Éviket?

Mindenre van megfelelő mentség és magyarázat. Aki a médiába kerül, ne csodálkozzon. Aki rosszat tesz, ne lepődjön meg, ha kiderül, és elítélik. Az újságot olvasva, vagy a számítógép előtt ülve az ember nagyon könnyen dönt és ítél, legtöbbször ennek hangot is adva írásos formában. Repkednek a kommentek, mehet az ócsárlás, sok esetben névtelenül is. Miért ne mehetne? Nem várhatjuk el az oroszlánoktól, hogy ha húst dobnak eléjük, ne játszanak velük. Kié a felelősség? Az oroszlánoké, akik éltek a lehetősséggel? A húsé, akinek ez a szerep jutott, vagy ezt választotta? Esetleg minden baj forrása maga az etető, aki felelősség nélkül dobálja az ételt a kiéhezett állatoknak?

A kérdés nem egyszerű, és a válasz ezerféle lehet. Egyetlen dolog biztos: az újságíró felelőssége óriási. Azzal, hogy leír valamit, visszavonhatatlanul elindít egy lavinát, amit már nem lehet megállítani. A döntés, hogy ezt meglépi-e, egyedül az övé.

Sajtószabadság van, szólhatna az első és leglogikusabb érv. Mindenki azt ír le, amit csak szeretne, ezért pedig nem lehet megfedni. Nos, ez valóban így van. Ám sosem szabad elfelejteni, a számítógép mögött, ahol bepötyögésre kerülnek a másnap reggeli pletykarovat sorai, egy ember ül. Nem egy robot. Nem egy gép. Egy ember, aki tisztában kell legyen azzal, mit okoz(hat). A szónak ereje van. Az írás fent marad. Ha valakiről megjelenik valami, az visszavonhatatlan. Az az ember, aki tényleg fontos és érdekes híreket akar megosztani másokkal, a közjót akarja szolgálni, színesíteni akarja írásaival mások napjait, mire kell tekintettel legyen? Semmire? Vagy mindenre? A szívére tegye a kezét, vagy a tollára?

Vegyük a következő esetet: egy szerkesztőségnél dolgozik egy lelkes fiatalember, aki tervekkel , álmokkal lépett be az épületbe, megfogadva, hogy sosem tesz semmi olyat, ami másnak árthat. A világnak nincs szüksége több Diana hercegnőéhez hasonló tragédiára, az újságírást, mint szakmát, már így is egyre kevésbé becsülik, de majd ő, Mr. Erkölcs megmutatja, lehet ezt másképpen is.

Mr. Erkölcs persze erősen izzadni kezd, mikor a főnöke határozottan utasítja, legújabb celeb kedvencről írja meg, bizony titkos életet él, ugyanis tiltott kártya játékok során veri el a pénzét a felesége tudta nélkül. Hogy egy házasság múlhat ezen cikk megjelenésén, a főnököt nem érdekli. Csak hajtogatja a lapzárta, a siker, az olvasottság szavakat, majd halkan eldörmögi : „ És a fizetésed is ezen múlik”. Mr. Erkölcs persze tisztában van ezzel, ezért hatalmas dilemmába kerül: Az elveit válassza, vagy feladja a csekkjeit? Jó embernek lenni nagyon szép dolog, de enni sem rossz. Ehhez cikket kell írnia, nem törődve azzal, hányan rokkannak bele. Mit tehet Mr. Erkölcs? És ki a hibás a történetben, ha ez az írás mégis megjelenik és egy házasság tönkremegy? A férfi, aki elverte a pénzét? Az újságíró, aki ezt megjelentette? Vagy a főnök, aki nem akar másról hallani, csak az ilyen cikkekről, mert ettől lesz eladható a lapja?

Aki kapásból a férj mellett teszi le a voksát, nézzen mélyen magába. Sosem hibázott? S ha igen, ő is megérdemelné, hogy ezt mindenki tudomására hozzák? Joguk van az embereknek másokat elbírálni anélkül, hogy ismernék a körülményeket? Az újságíró pedig lehozhat válogatás nélkül mindent, amiről tudomást szerez? Hol kezdődik a magánélet? Kinek van hozzá joga? Ugye az lenne erre a válasz rögtön, hogy mindenkinek? A magánéletet azonban messzemenően sérti egy ilyesfajta leleplezés. Aki rivaldafénybe kerül, számíthat ilyesmire. Ha azonban azonnal rávágjuk, hogy aki közszereplő, annak a magánélete se legyen tabu előttünk, azok számára az a szomorú hírem, hogy ezt már csak egy hajszál választja el attól, hogy bekukucskáljunk a szomszéd ablakán. Egy színészért rajongani, róla érdeklődni nem bűn. A szakmai sikerei, szerepei egyértelműen olyan dolog, amiről írni lehet, sőt kell, az azonban, hogy a hátsó ajtón kisurranva mit csinál, már az ő dolga. A sajtószabadság ütközik a magánélet védelmével. Melyik az erősebb? Ki dönti el, hol a határ? Bele tudunk gondolni annak az embernek a helyzetébe, akinek életet kiteregetjük? Egy újságíró bele tud? Egyáltalán bele akar? Bele kell?

A kérdésekre sosem lesz egyértelmű válasz, hiszen ahányan vagyunk, annyiféle gondolkodásmóddal élünk. Egyetlen szó kellene összekössön bennünket: a tolerancia. Még mindig van fontosabb dolog az eladási listánál. Az elveink. A döntésünk, hogy nem tiporjuk sárba az embereket azért, mert pénzérméket dobálnak érte elénk.

Van kivétel, mindig van. Ők azok, akik óvatosan mondják el a foglalkozásukat, mert a szakmát meghurcolták nem egyszer, érdekes módon pont a benne dolgozók figyelmetlensége, vagy épp túlzott figyelme miatt. Megéri? Ilyenkor ez szakma, vagy hivatás? Melyiket óvja nevével és munkájával az ember? S ha nem hivatás, csupán egy munka, ez helyénvaló? Annak, aki a lelkét teszi bele egy cikkbe, nem kellene előbb lelket növesztenie?

Az utcán összenézünk, ha valaki fellöki a másikat. Átadjuk a helyünket az idősebbnek, betegnek, terhes nőnek. A férfi maga elé engedi a nőt, a gyerekek előre köszönnek. Életünk szinte minden pontján létezik az udvariasság. Ha egy néni előttünk lassan kel át az úttesten, nem üvöltünk rá, hogy siessen. Ha egy gyerek sír a vonaton, nem szóljuk meg az anyukát, hogy hallgattassa el. Megakadályoz bennünket az, hogy él bennünk a tolerancia.

Ha ennyire tudatában vagyunk ezen képességeknek, nem lehetne, hogy a médiába is belevigyük? Nagy kérés, hogy sikeres helyett valaki emberséges akarjon lenni?

Emberek százezrei posztolták már facebookra a következő bölcsességet: „ Ne ítélj el senkit, amíg nem voltál a cipőjében, s nem jártad végig az útját” Az utolsó kérdésem az :

Milyen lehet egy olyan világ, ahol a fogadalmainkat betartjuk, és nem posztoljuk?

Vanda Anita