GNL911

Hiába bármi hangfelvétel, a tisztábbnál is tisztább lemez. Az igazi mégis csak a személyes érintéssel, szemünkkel, fülünkkel. Amikor nemcsak mi válunk zenévé, hanem a zene is átlényegül belénk.

Az ötödik sorban ülünk, de ez gyakorlatilag a harmadik. Az első két sort beépítették a színpadba. A sor közepén ülünk, és alig néhány méterre tőlünk hajol meg a dobogón a kortárs zene legnagyobb Mestere. Csak néhány másodpercek ezek a szemkontaktusok  a 80 esztendős Krzysztof Pendereckivel, az első és a második mű előtt, majd utánuk, mégis elegendő ahhoz, hogy részesei legyünk az alkotás születésének. Mert minden zene, ami élőben hangzik el, és eltölt bennünket, akkor és ott születik, akár szigorú partitúrát szólaltatnak meg, akár rögtönzik a hangokat.

Ugye voltatok már Ti is sokszor úgy, hogy valami újjal szembesültetek és közben éreztétek, hogy időtlen idők óta ismeritek? Lehet az másik emberi felünk, egy város, egy kép, egy jelenet az életből, egy hang. Bárki és bármi. A Kettős concerto hegedűre és brácsára úgy gördül végig agyunkban, lélegzet-visszafojtott pizzicatóival, hömpölygő hurrikánjaival, a semmiből előtörő harmonikus káoszaival, a húrok jazz-ben, rock-ban fogant szópárbajával, mintha előre tudnánk az útvesztő minden kacskaringóját és kijáratát. Pedig ez még csak könnyed játék. Az igazi próbatétel csak ezután jön.

Penderecki a fák szerelmese. Harminc éve ültet fákat, immár egy szép liget lelkének otthona. Ezekből a fákból épít hangerdőt, VIII. szimfóniának álcázva, széltámasztó kórussal, három szólistával és egy elektromos trombitással, aki a második emeleti karzatról szólal meg és töri fel nyolcadik pecsétünket. És a Mester költőket hív, hogy elmondhassa, ami a fákról eszébe jut. Az évszakok, Rilke nyomán, a ködös erdő minden lényének magánya, ahogy azt Hesse látta, vagy egy nemes, égő fa, Bertolt Brecht látomása, amelynek lángjai vörösre festik a sötétséget.

"Borzadva meredtek a fekete ágak -

Körülöttünk vöröslő szikrazápor

Vad, kusza tánca.

Meghullámzott a ködben a tűzár.

Zörgő, bősz levélhad járta kísértettáncát -

Ujjongva, szabadon szenesedve

Csúfolták éltes törzsüket."*

Az előttünk lévő sorban ott ül gyerekkori ismerősöm, a Professzor úr, akinek fiával együtt nőttem fel, túlélő. A tomboló pusztítás látható hangjai mellett nem tudom elhessegetni a tetszhalott rettegés képeit.

„Hull, hull a lomb, távolokból suhan,

akárha hervadnának égi kertek;

tagadón száll, az élettel perelve.

S hull a nehéz Föld, éjszakába dermed,

csillagözönből magányba zuhan.

Mindnyájan hullunk. Ez a kéz lehull.

S nézz bármi mást: mindenben ez lapul, lásd.

Valaki mégis fölfogja e hullást

gyöngéd tenyerén – mondhatatlanul.” **

Aztán a földönfutó fellegek lassan eloszlanak. A tért ölelő jajkiáltások, mint egy égre törő füst, elvékonyodnak. Amikor elérik utazó magasságukat, a végső fortissimo helyett suttogásba simulnak. Mintha az A  Day In The Life fejtetőre állt volna és zsebéből kipottyant volna a 45 másodperces globális akkord. Helyette jön egy sóhajtásnyi csend. Amíg kiérünk az erdőből és visszanézünk. Még állnak a fák és mi is élünk.Szilárdan, szikáran és egyenesen.

*Bertolt Brecht: Az égő fa

**Rainer Maria Rilke: Ősz (Szabó Ede fordítása)

(Krzysztof Penderecki koncertje a Művészetek Palotájában, 2013. november 6)