Tinédzserek tapsikolnak a Duna óbudai árterületén a vízben, miközben a miniszterelnök képen kívüli testőrök nélkül áll a gáton a média kereszttűzében. A kenusok kipróbálják, hogy milyen megduzzadt árral szemben evezni. A graffitis fal mellett még el lehet oldalogni a rakparton. Az eddig háromszor elöntött étterem főnöke már felállíttatta a homokzsákokat és nosztalgikusan emlékezik a korábbi vizekre. A rakpartnak már a pereme is csak áttetszően látszik. A pipacsok és a papsajtmályvák sorsukra várnak a még száraz lejtőn. A sötét fát, amelynek hét évvel ezelőtti, vízben álló képe elindította Életemben a festői ihletet, már körülvette az ár. A vadkacsák pedig szarnak az egészre.
Másnap a graffiti lába már vízben áll, a Duna szélességi mércéje még a fehér betűknél, de nincs messze a sárga betűktől sem, miközben egy volt miniszterelnök homokzsákokat tölt. A kenusok nagy utánfutóra pakolják a hajóikat, kikötőjük víz alatt. Túltáplált tíz év körüli gyerek anyjával a víz peremén, rádióriportest játszik, helyszínitudósít a sodrásról és a víz szennyezettségéről. A pipacsok még állnak a lejtőn, a papsajtmályvák úszni tanulnak. A sötét fát már ölelik a mocskos habok. A bójáknak csak a feje teteje látszik, az egyik körül szemünk láttára gyorsul fel és sötétül el az örvény. A fa körül cinkék cikáznak csivogva, fészküket féltik és nem értik, hová lett a tegnapi béke. A folyó felett feketén-fehéren vakítanak a felhők. Két hajléktalan a megmaradt lombok sátras árnyékában rak tüzet és főz magának. Hány nap, hány óra még itt a világ?
Bár jönne egy ár, amely egyszer s mindenkorra elsodorná e föld minden szennyét….
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
