Három évtizede annak, hogy egy olasz-amerikai dokumentumfilmes, Godfrey Reggio és a nagy amerikai kortárs zeneszerző, Philip Glass megdöbbentő, szavak nélküli, csak a képekre, a zenére és az egyre gyorsuló tempóra épülő filmet készített arról, hogy az emberiség kezdi elérni végsebességét és ha nem áll meg, a vesztébe rohan. Címül egy ősi hopi indián szót választottak: Koyaanisqatsi. Azt jelenti: kizökkent, mértékét vesztett világ.
Reggio filmje kultuszfilm lett, Glass zenéje pedig a modern spirituális muzsika egyik csúcspontja. És mint ilyen, egy szűk réteg kedvence.
Sajnos.
Mostanában gyakran eszembe jut, néha előveszem a lemezt, megnézek a filmből részleteket. Mert az, amit 30 évvel ezelőtt figyelmeztetésnek szántak, most már a küszöbön áll. És nem olyan magas a küszöb, hogy a végzet elhasaljon benne.
Még mindig hallani mostanában, bár egyre ritkábban, hogy az egész globális felmelegedés egy humbug, valakiknek nagy üzlete, ugyanúgy, mint az olaj, csak éppen más érdekek mozgatják. Nehéz igazságot tenni, de az tény, hogy valami nagyon nem stimmel.
Beszélhetnénk az elmúlt évtized egyre gyakoribb pusztító földrengéseiről – Haitiban, Chilében és Kínában haltak meg ezrek, váltak földönfutóvá további százezrek, Fukusima atomkatasztrófát hozott – beszélhetnénk a vulkánokról, de most én mégsem ezek nyomán fogtam bele az írásba.
Van abban valami nagyon nyugtalanító, hogy mostanában gyakran kezdődik úgy egy nap, hogy verőfény fogadja az ébredőket, majd hamarosan fátyolozódni kezd az ég, a délelőtt közepére már teljesen elborul, esni kezd, közben néha kiderül, majd délután jön megint a napsütés, estefelé pedig beköszönt az igazi ítéletidő. Előfordul, hogy egyik pillanatról a másikra apokaliptikus sötétség lett, majd valóságos özönvíz zúdult le, jégzáporral kísérve – immár nem először. És a villámok, a mennydörgések sem olyanok, mint korábban: nincsenek hatalmas, falrengető felcsattanásai az égnek, nincsenek a látóhatárt kettéhasító, élesen cikázó villámok. Inkább csak baljós morajlás, és lusta, egyszerre több oldalról feltűnő széles fények. És ezek a viharok hatalmas fákat gyökerestől kicsavaró, rohanó szelekkel érkeznek, egy-egy száguldás valósággal letarolja a környék fáit.
Kezdünk unalmassá válni az Univerzumnak? És még mindig nem vesszük észre? Hány figyelmeztetés kell még?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
