GNL911

Tahiti Asszony, amikor meglátta a patinás klub folyosóján az Írót, hatalmas sikollyal magához ölelte, majd lehunyta a szemét és szenvedélyes csókot lehelt az ajkára. Ezt követően Tahiti Asszony bemutatta az Írót férjének, aki végig ott állt némán mellettük, vállán egy azonosíthatatlan tartalmú táskával. A hölgy szélsebesen felsorolta urának az Író összes művét. Kár, hogy az első három helyen szereplő könyvet egy másik író írta, de a férj így is örült, hogy megismerhette őt.

Afrikai dobosok és marimba-játékosok költöztek a konyhánkba – gondolhattuk. Pedig csak a nagy fagyasztó szórta le rácsairól az apró jéggömböket.

Bokáig érő vízen gázolok át a főváros egyik legforgalmasabb főterén a villamosmegállótól a földalatti-megállóig. Odafelé menet egy aranybányáról szóló szórólapot nyújtanak felém. Elfogadom, mert ilyenkor mindig arra gondolok, hogy lehet, hogy egy napon nekem is ezzel kell majd megkeresnem a kenyeremet. Visszafelé menet sötéthajú, mosolygós fiú a török nyelvtanulás előnyeiről szóló szórólapot nyújt felém. Tőle is elfogadom, úgyis tervbe vettem újabb nyelv tanulását, még ha az nem is feltétlenül a török lenne. Már visszaérek a megállóba, amikor egy idősebb szendvicsasszony jön velem szembe, az aranybánya hirdetésével. A táblát sajnos nem tudom róla leemelni.

Életemmel piaci sétát teszünk. Olyan, mint közeli piacunk, ahol mindennapos vásárlók vagyunk, de mégsem ugyanaz, kínálatában inkább egy nagy bolhapiacra emlékeztet. Életem gyógyító köveket keres, és többszöri útbaigazítás, majd eltérítés után eljutunk egy bolthoz. A belépéshez meg kell várnunk, amíg a piaci tömeg befejezi énekét, amelyet Közép-Európa több valós és álhimnuszából tákoltak össze. Odabent fekete ruhás, prémes kabátos oroszok árulnak különböző köveket. Életem egy számomra ismeretlen követ kér, az egyik orosz pedig gondolkodás nélkül kihoz egy öklömnyi, alaktalan, feketén-sárgán csillogó valamit, ami akár aranyrög is lehet és mond hozzá egy hihetetlenül olcsó árat. „Biztosan gagyi” – súgom oda Szerelmemnek. „Fizess gyorsan, fogalma sincs arról, hogy mit tart a kezében” – feleli. Így teszek, és már vágjuk is át magunkat a tömegen.

Vizsgára várunk, de egy több tízemeletes épületben senki nem tudja megmondani, hogy mikor, hol és kinél kell vizsgázni. Csak azt látjuk, hogy mindenki vár, vagy pedig rohan valahová. Az idő pedig megy, és attól tartunk, kifutunk belőle, miközben egész nap nem ettünk, és észre sem vettük éhségünket. A városra sem ismerünk rá, ahová elkeveredtünk. Életem azt mondja, hogy Rómában vagyunk, de ott nincsen fellegvár, és a Szent Péter Bazilikához vezető Via della Conciliazionéról nem látszik olyan domb, amelynek tetején középkori katedrális romjai vannak. Mi azért elindulunk hegyről le, hegyre fel, és bárhol lyukadunk ki, mindig újabb romok tárulnak elénk.

Beutalót kapunk egy kórházba, amelynek titkos betű- és számkódja van. Azonosítani azonban nem tudnak bennünket vele, mert a feloldása egy másik titkos betű- és számkód. Beutalásunk oka ismeretlen, nem érezzük magunkat betegnek, ezért egész nap bármikor szabadon elhagyhatjuk az épületet, csak étkezésre, vizitre és éjszakára kell visszamennünk. Én egy nagy tengerparti téren sétálok, amikor a tömegből kiválik egy fiatal nő és fennhangon dicséri szépségemet. Végignézek magamon, meztelen vagyok, de nem zavar. Megköszönöm a bókot, de elhárítom a hölgyet, mondván, hogy nős vagyok és imádom a feleségemet. Őt viszont ez nem zavarja, rám fonódik és őrült módon csókolózni kezd velem. Valahogy mégis megszabadulok tőle, és visszaérek alkonyatkor a kórházba. Hamarosan azonban iszonyú hangzavar ébreszt fel minket: egy vurstli nyílt meg pontosan a kórházzal szemben, amely éjjel-nappal nyitva lesz. Mivel a főorvos hallani sem akar arról, hogy elbocsásson minket, inkább megszökünk. A közelben ódon várfalak állnak, azok mentén lopakodunk és szerencsére senki sem követ minket.

Egy szűk teremben vizsgázunk az emberiség történelméből. Bejön néhai nagy professzorom, H.I., aki ugyan az ókornak volt elismert szakértője, most azonban számon kéri rajtunk az elmúlt 10 ezer évet. Mindegyikünknél van egy műanyag dosszié, a Professzor kihúz azokból találomra egy-egy régebbi dolgozatunkat, és azokba kérdez bele. Rám különösen haragszik, mert sok mindenbe belekaptam, de semmit nem vittem végig, nem volt bennem kitartás, és ezért csak kettest kapok tőle. Pedig valamikor nagyon szeretett. Bánatomban leiszom magam és elalszom az egyik padban. Amikor felébredek, egy régi kollégiumi hölgyismerősöm mellett ébredek, aki azt állítja, hogy óvta az álmomat, és mostantól kezdve mindennap akar velem találkozni. Nem hiszek neki, évtizedekkel ezelőtt csak arra voltam jó neki, hogy elkönyörögje tőlem nyugati szappanjaimat. Szabadulnék tőle, keresem régi norvég mintás pulóveremet, egy szék hátán találom kiterítve – ő mosta ki, mert állítólag nagyon összemocskoltam. De nem tud meghatni, felhúzom magamra a vizes pulóvert, és hazamenekülök.

Rakétahangokat hallok egészen közelről. A zsebemből szól, a telefonomból. Kinyitom, és a zaj erősödik, ezernyi kaotikus hang szól belőle és akárhogy nyomogatom, a hangok nem szűnnek meg, még akkor sem, amikor kikapcsolom.

Híre ment, hogy Kékasszony egy nagy farmergazdaságot nyitott, a Férfit elküldte hozzá egy sikeres és befolyásos társaság, hogy nála vásárolja meg egy nagy dínom-dánomhoz a húst. A Férfi és Kékasszony mindig örültek egymásnak, éppen ezért volt nagy a Férfi megdöbbenése, amikor érkezésekor úgy tűnt, a Nő észre sem veszi őt, lustán hever az ágyán és egy barátnőjével beszélget, majd felkel, csupaszon jár-kel, ahogy mindig is szeretett, de továbbra is levegőnek nézi a Férfit. Aztán egyszer csak váratlanul öltözni kezdett, mint aki indulni akarna. A Férfi, aki ekkor vette észre, hogy ő maga is meztelen, lázasan keresni kezdte ruháit, hogy utána menjen, amikor Kékasszony végre feléje fordult, elnevette magát, de amikor a Férfi meg akarta csókolni, elkomorodott: „Te ittál és rosszemberekkel ittál” – mondta. A Férfi magyarázkodni akart, de Kékasszony elmosolyodott. „Semmi gond, fogat mosol és visszajössz.” A Férfi be is rohant a fürdőszobába, de mire kijött, már csak egy üres, bútorozatlan lakásban találta magát.

A Vándorszínész az Inkák Földjéről mesél, ahol Szerelmével járták a hegyeket, völgyeket, meredélyeket, hágókat, minden nap legyőzve önmagukat, miközben Radnóti legszebb, embertelenségben született szerelmes verseit idézi. Életemmel szinte percenként magunkra ismerünk, bár még sosem jártunk az Andokban. A szünetben flódnit eszünk, amit kóser szilvapálinkával öblítünk le. Amikor csengetnek a második részre, elindulok a pulthoz a két tányérral, mindegyiken rajta a kis pálinkás poharakkal. Az egyik pohár a földre esik és darabokra törik. Gyorsan rálépek az üvegcserepekre. Maazel tov!

Sivatagi túrára indulunk. Feltűnik a közelben egy erődítmény, de figyelmeztetnek, hogy a közelség csak optikai csalódás, az építmény több száz kilométernyire van. Minket azonban ez nem rémiszt meg, és kiderül, hogy még sincsen messze. A közepén egy nagy forgó kő van, amelynek a tengelyét vízbe rögzítették, felül pedig egy szintén vízbe állított tengelyen forgó sakktábla, kőből faragott színes figurákkal. Fel akarom rakni a táblát, de folyamatosan összekeverem a fehér és fekete figurákat, a tiszteket a gyalogokkal, és nincsen senki, aki segíteni a helyes felállításban.

A Vándorszínész arra kért minket, hogy hunyjuk be a szemünket fél percre, válasszunk ki életünkben egyetlen döntésünket, amit bánunk, hiszen mindenkinek van ilyen az életében. Azt hiszem, nekem több is volt, de most sem éreztem megbánást, mert e döntések valahol mind kövek voltak azon az úton, amelyek elvezettek ahhoz a harmóniához, amely nélkül már régen nem élnék.

Álmomban Lennon-szemüvegemnek mindkét üvege eltört, mintha két félholddá váltak volna. Külső felük maradt épen. Lehet, hogy szélesíteni kellene látókörömet?

Vészkijáratot nyitnak a kísértés kulcsai levetkőzött vétkeinknek.