Ádventre beköszöntött az igaz fagy. Az óbudai Fő téren a Betlehemmel átellenben cilinderes, redingotos fiatalember süti a gesztenyét. Öltözékének legalább akkora a sikere, mint a forró gesztenyéknek. „Mindenkinek Dickens jut róla eszébe” – mondja nevetve a társa. A Faginok és sírósan kántáló, félkegyelmű rabszolgáik inkább az aluljárókba húzódnak be. Az ő jelmezük már testükhöz nőtt. Egyikük, hajdan nő, egy fél éve bezárt gyros-büfé küszöbére ül le. Nem fél a felfázástól sem.
Flórián tér. Megjöttek a fenyőfa-árusok. Van-e cserépbe ültetett fa? – kérdezem. Nincs és nem is lesz – feleli az elárusító hölgy – olyan ítéletidő volt. Kivágni azért tudtak. Amióta Életemmel megosztjuk ágyunkat, asztalunkat, mi neveltünk fel Karácsonyfáinkat. Az elsőt, amit kiültettünk a házunk elé, már több mint három méter magas, mindennap megcsodáljuk. Itt pedig ismét több száz gyönyörű fenyőt ítéltek halálra. Inkább elmegyünk messzebbre, de fahóhérok nem leszünk. Közben az árusokkal szemben elindul egy döngölő zene. Két hangszóró, keverőpult, hogy mindenkihez eljusson ez a konzumkarácsonyi hangulat.
Van valamilyen klasszikus karácsonyi zenéjük? – kérdezem a könyvesboltban, ahol az eladók soha nem találnak meg semmit. – Persze, tessék – mondja készségesen az egyik hölgy és a kezembe nyom egy Céline Dion-lemezt. – Nem, köszönöm, klasszikust szeretnék – erősítem meg, mire egy Frank Sinatra CD-t kapok. Egy kicsit közelít, elvégre Sinatra a maga módján klasszikus. Innentől kezdve azért inkább magam folytatom a kutatást, mielőtt még rám tukmálnak egy Zámbó Jimmy-t, és alig húsz másodperc alatt találok egy „Három tenor”-albumot. Nem kevésbé macerás keresés magyar karácsonyi dalokat találni. Egy nagyáruházban külön polca van a karácsonyi műfajoknak, Bing Crosby-tól gospelig minden van. Bemondok két nevet, az egyik zenekar világhírű, a másik pedig elválaszthatatlan évtizedek óta az adventi-karácsonyi eseményektől. „Nem tartunk” – feleli az egyik eladó, a másik pedig megtoldja azzal, hogy „a forgalmazó előzetes letartóztatásban van, ott áll 52 raklap a vámőrségen.” Egy másik boltban is próbálkozom, ott is bemondom a jól ismert neveket. Erre kipakolnak elém fél tucat hangos könyvet, amelyeken neves színészek magyar népmeséket mondanak…ha Örkény ezt megérhette volna…
Már a jehovisták is elkorcsosultak. 1999 utolsó hónapjaiban naponta háromszor csöngettek be és nyaggattak, hogy térjek meg, mert itt a végítélet, és ha bekövetkezik, már biztosan nem lehetek ott a 144 ezer között, aki megkapja az Úr jelét. Most senki sem jött. Lehet, hogy ők előbb rájöttek, mint a világ többi része, hogy a maják nem a keresztény naptárakat használták Nostradamusszal ellentétben.
Néhány nappal később a Flórián kevésbé zajos oldalon megtaláljuk a mi negyedik közös fánkat. A piacra vezető úton már látunk néhány kis cserepes fát, de valahogy egyik sem szólít meg minket. Úgy gondoljuk, hogy előbb bevásárlunk, aztán hazafelé majd eldöntjük, melyik legyen. És amikor ugyanazon az úton indulunk vissza, találkozunk a Mi Fenyőnkkel, egy tömör, élénk zöld, vidáman szép normann fenyővel. Mintegy megszokásból megnézünk még néhányat körülötte, de tudjuk, hogy Ő a miénk. A szakadó ónos esőben kézben visszük haza. Biztosan emlékezni fog közös életünk első, szeretetteli perceire.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
