Első főhősünk kiváló fotóriporter, sztár a maga nemében, akit annyira elkápráztat saját sikere, hogy egy idő után már mindent megenged magának, még azt is, hogy elvállalt munkákat ne teljesítsen, mert éppen nincsen hozzá kedve. Éppen emiatt fogyni kezdenek megbízásai, mígnem teljesen meg is szűnnek.
Második főhősünk kiváló újságíró, ha nem is sztár, de különösen olvasói körökben rendkívül elismert, aki annyira igényes önmagával és a környezetével szemben, hogy egy idő után sehol nincsen maradása, mert vagy ő borítja rá az asztalt nemtörődöm kollégáira és főnökeire, vagy a többieknek lesz elegük az ő mércéjéből és az ebből fakadó állandó kötözködéséből. Abban a hiszemben él, hogy az ő tudásával, tapasztalatával bárhol kaphat munkát és nem kell tehetségtelenekkel vesződnie, ám vagy túl messzire ment a híre, vagy pedig ő bizalmatlan az új lehetőségekkel szemben, így aztán szép lassan munkanélkülivé válik.
Két főhősünk csak hírből ismeri egymást és nincsenek is egymásról túl jó véleménnyel.
Eltelik néhány év. Főhőseink a sikeres évek alatt jócskán halmoztak fel tartalékokat, de azok gyorsan elillantak. Fotóriporterünket egy válás vágta haza véglegesen, újságírónkat pedig az ital. Költekezésüket azonban még akkor sem fékezik meg, amikor már tudják, hogy nagy a baj. Hamarosan mindenüket elveszítik.
Egy darabig próbálnak hitelből enni-inni, megpróbálják alkalmazni a másoktól ellesett lejmolási technikákat, de ez sem megy. Mindketten hajléktalanokká válnak (még mindig nem ismerik egymást).
Több hónapos utcán alvás és könyöradományok után mindketten bekerülnek egy furcsa nyomortanyára, ahová hasonlóan lepusztult alakok invitálják őket. Egy düledező háznak egyetlen szobája van, ami úgy tűnik, aszerint tágul, ahányan érkeznek. Az ottlétnek azonban szigorú szabályai vannak. A napi ételt csak úgy kaphatja meg bárki, hogy egy valótlan, ám mégis hihető történetet mesél el. Ha valaki háromszor nem tud ilyen történetet mesélni, mehet isten hírével, mást vesznek fel. Itt találkozik két főhősünk, akik természetesen gondosan titkolják, hogy kik is voltak ők nem is oly régen. A történet-mesélésben azonban verhetetlenek. Olyannyira, hogy a többiek irigykedni kezdenek rájuk. Hogy a helyzetet mentse, az egykori újságíró felveti, hogy meg lehetne írni ezt a sztorit valami nagy lapnak, nem a hajléktalanok újságjának, igazi szenzáció lenne benne. A fotós felveti, hogy dobjanak össze valamennyi pénzt egy fényképezőgépre, hogy fotókkal is illusztrálhassák a riportot. A társaság belemegy, a két profi pedig, akik még mindig nem fedték fel magukat, még egymás előtt sem, munkához lát…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
