GNL911

Ahogyan a napokban belelapoztam egy dossziéba, amelyben az 1990-es években, nagy többségében a Kurír számára készített interjúkat őrzöm, némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy a magyar találkozásaimnak gyakran voltak szereplői György, illetve István keresztnevű kiválóságok. Sajnos többen már nem élnek közülük, de valamennyien nyomot hagytak. És nemcsak bennem.

Faludy Gyurka bácsihoz Hobo révén kerültem közel: 1992 őszén a Petőfi Csarnokban rendezték meg az az estet, ahol a Költővel Laci beszélgetett, és közben Jordán Tamás, Mensáros László előadtak egy-egy versét, és megszólalt a zenekar is az immár klasszikus Ballada a senki fiáról-feldolgozástól („megáldva és leköpve mindenütt…”), az azóta még aktuálisabbá vált költeményig, amelynek címe Ballada a Parlamenthez. „Csak én, csak én fogjam be a pofámat?”). Persze „átköltései” már korábban eljutottak hozzám, még gimnazista voltam, amikor magyarórán egyik osztálytársnőm elszavalta a Haláltánc-balladát. Az 1992-es est életre szóló tanulsággal szolgált nekem: egy igazán nagy lélek a legkegyetlenebb dolgokon is felül tud emelkedni, nem a gyűlöletet, a bosszút forralja magában, hanem örül az életnek, meglátja minden helyzetben annak szépségét. Ahogyan Gyurka bácsi elmesélte, hogy a Recskről szabaduló társának megtanította szerelmének írott versének néhány strófáját és megüzente, hogy a következő versszakokat a legközelebb szabaduló „viszi…”. Később Csobánkára is elmentem egy beszélgetésre, majd 2003-ban már Életemmel mentünk ki a Vörösmarty térre a Könyvhéten, hogy dedikáltassunk vele. Neki a Dalí-rajzokkal illusztrált Rabelais-könyvét, nekem a Chagall-képes La Fontaine-jét írta alá: „szívvel, Faludy György” – hangzik a dedikáció. Életem még az alkalomra túrós rétest is sütött neki, amit Gyurka bácsi örömmel elfogadott. És milyen véletlenek vannak az életben: kiadóm, amelynek Leonard Cohen-kötetem megjelent, éppen abban a házban van, ahol ő élt hazatérésétől haláláig.

Kézdy György 1993. novemberében Klauzál téri otthonában fogadott, és hamar rájöttem arra, hogy az a figura, amit a Szomszédokban alakít, kicsit önmaga: morgós, de aranyszívű ember, aki tele van humorral, öniróniával. De nem a teleregényről beszélgettünk, hanem a vers végtelen szeretetéről, közös kedvencünkről, Karinthy Frigyesről, akinek írásaival hosszú éveken át járta az országot, több mint 500 előadást tartott. „Ő az, aki el tudja mondani, ami engem feszít belülről. Írásai ma is aktuálisak, mert a világ anomáliái nem változtak, és az ő humanista indulata benne is munkál” – mondta. Amíg kávét főzött nekem, alaposan körbenéztem a könyvtárát, legszívesebben beleolvastam volna minden verseskötetbe, de közben felfigyeltem a falat díszítő líraian groteszk, és erotikus festményekre: a művész Társa, Balla Margit alkotásai voltak. Mivel akkoriban a Kurírban létezett az „Egy férfi – egy nő” párosinterjú rovat, hamarosan visszatértem a Klauzál térre.

Kézdy György azóta is gyakran eszembe jut. Az egykori Virág doktor tragédiája volt, hogy vele, aki szerepe szerint gégész volt, és állandóan barátnője, Etus köhögése miatt aggódott, légúti daganatos betegség végzett. Azaz nem várta be a végzetet: ő, aki a magyarországi  Élet Menete egyik alapítója volt, maga vetett véget életének.  

Dr.Mezey Györggyel 1991-ben a Kispest-Honvéd-Sampdoria BEK-meccs hozott össze. A hazai 2-1 után utaztunk ki Genovába. Már útközben jókat beszélgettünk a Mesterrel és az akkori sportigazgatóval, Kozma Mihállyal, akivel 1969-ben még Rómában találkoztam először, amikor a Honvéd 2-1-re verte a Laziót, többek között Tichy Lajos hanyattvetődéses góljával. A piros-feketék szállása abban a rapallói hotelben volt, ahol 1922-ben aláírták a nevezetes német-orosz egyezményt, az elsőt, amelyben Szovjet-Oroszországot, mint szuverén államot elismerték. A történelmi miliő sem segített. A félelmetes hangulatú, tökéletes akusztikájú, négyszögletes Stadio Marassiban esélye sem volt a magyar fiúknak a kék-körkörösök ellen (ezt a kifejezést egyébként én alkalmaztam először mezükre a magyar sajtóban a „blu-cerchiato” fordításaként) akik között olyan klasszisok játszottak, mint Vialli, Mancini, Vierchowod, Lombardo, Cerezo, a kapujukban pedig Európa egyik legjobbja, Pagliuca állt. Pedig nem volt rossz az akkori Kispest, Pistont Pistával („a legnagyobb király”), Urbányi Pistával, akit mostanság BL-szakkommentátorként ismerünk, vagy Vincze Piluval, aki előzőleg a Serie A-ban, a Leccében focizott két évig. Ezzel együtt élmény volt látni a színhelyen egy igazi profi csapatot, amely aztán meg sem állt a döntőig: az utolsó BEK-finálét ők játszották a Barcelona ellen és R. Koeman szabadrúgás-góljával kaptak ki hosszabbítás után…Számomra külön megtiszteltetés volt, hogy az olasz kollégák, nyelvtudásomat és a calcio ismeretét látva felkértek arra, hogy vegyek részt az élő rádióközvetítésben, magyar szempontból értékelve a látottakat. Végül a Honvéd tisztesen helytállt, és ezt értékelik a Samp-szurkolók is. Amikor buszunk távozott a Marassiból, sorfalat álltak nekünk és megtapsolták a magyar csapatot. A honvédosok közül többen sírva fakadtak…Milánóból indultunk haza éjszaka repülővel, akkor is a Mester mellett ültem, már mindenről beszéltünk, főleg irodalomról, csak fociról nem. Barátságunkat egy üveg whiskey-vel pecsételtük meg.

Öt évvel később megbízást kaptam egy ismeretterjesztő sorozatot indító kiadótól, hogy írjak egy kis futball-történelmi könyvet, azzal a kikötéssel, hogy keressek hozzá egy szakmai lektort. Nagy öröm volt számomra ez a munka, hiszen javíthatatlan foci-rajongó vagyok hatéves korom óta, amikor feltűnt a Mészöly-Farkas féle társaság a Vasasban. Nem is volt kérdés, hogy  kit kérjek fel bírálónak. Mezey doktor elismeréssel nyugtázta munkámat, néhány apró korrekciót javasolt. Csupán egyetlen nagyobb dologban nem értettünk egyet: kifogásolta, hogy sokallom a magyar futballisták fizetését. Azzal próbált érvelni, hogy a foci világszerte nagy üzlet, a szórakoztatóipar része. Ez így igaz, és bár azt is túlzásnak tartom, hogy manapság egy-egy sztárjátékos 100-200 millió euró körüli összegért vált csapatot, de azért már a 90-es évek nagyágyúit, egy Baggiót, egy Zidane-t, egy Ronaldót (az igazit), egy Nedvedet is bajosan lehetett magyar pályatársaikkal egy kalap alá venni...Nem tudtuk egymást meggyőzni, de nem volt harag köztünk. (Nem úgy, mint a kiadóval, amely immár örökre tartozni fog a szerzői honoráriumommal…).

A „foci útimarsallja” volt Hertzka György, aki a 60-as évektől szervezte a magyar klubcsapatok és a válogatott külföldi meccseit, miként az ideérkező ellenfelek utaztatása és ellátási is az ő reszortja volt. E nélkülözhetetlen háttérember, akinek 1994-ben már saját utazási irodája volt, hihetetlen történeteket mesélt nevezetes meccsekről, játékosokról, az 1977-es magyar-szovjettől egészen az újpesti Kozma 800 ezer dolláros franciaországi eladásáig – 300 ezer helyett. Még azt is bevallotta, hogy egy 1967-es Fradi-Zaragoza meccs végén, amikor köd szállt le a pályára, de a bíró nem akarta lefújni a meccset, ő lopta el a meccslabdát a tartaléklabdával együtt. Az újrajátszást pedig a Fradi nyerte 3-0-ra…Az interjúm láttán több kollégám neheztelt egy kicsit, hogy „túlságosan reklámízű” (volt benne, mit tagadjuk), pedig akkor még nem tudtam, hogy Hertzka úrnak annyira tetszett a cikk, hogy felajánlott egy kétszemélyes, egyhetes krétai utazást, amit természetesen nem utasítottam vissza. Ez volt az egyetlen eset, hogy – utólag – „korrumpáltak” a médiában…

A remek herflis, Ferenczi Gyuri csak azért nem sértődött meg az első vele készült interjút követően, mert van humorérzéke. Címnek ugyanis azt írtam, hogy „Gyalus Gyuri” – a be nem avatottak kedvéért ott volt az első bekezdésben a „pofagyalu” szakszó magyarázata – szerkesztőm azonban átsiklott ezen, és „Gyanús”-ra javította a címbeli jelzőt. (Hippodrom…). Gyurival minden találkozónk nagy nevetésekbe torkollott, mi több, egyszer még közös focicsapatban is játszottunk. A paksi gasztroblues fesztiválon ugyanis szerveztek egy kispályás foci-bajnokságot, és az egyik résztvevő egy zenész-újságíró vegyes volt, amelyben a muzsikusokat Ferenczi és Köves Pinyó képviselték. Reggel volt, és a pálya mellett a nyári melegben ott aludt egy srác. Gyuri odalépett hozzá, felverte, majd megkérdezte: „Tudsz védeni?” Mire a gyerek valamit dörmögött félálomban. „Oké, te leszel a kapus” – döntötte el a „csapatkapitány”. Sajnos még a hat marhapörköltön alapuló zónavédekezés is kevés volt a Kovács „Atom” Antival felálló paksi cselgáncsozók ellen. Azt hittük, hogy a nagy melákokat kigurigázzuk, de mint kiderült, ők edzés után levezetésképpen focizni szoktak…

Ha megkérdezik tőlem, mi a 10 kedvenc magyar filmem, biztosan az elsők között említem a Szerelmesfilmet.. Bálint András és Halász Judit számomra örökre Jancsi és Kata marad. Persze akárhányszor képes vagyok megnézi az Apát vagy a Mephistót is Érhető hát, hogy nem kis szorongással vegyes tisztelettel vártam minden találkozást Szabó Istvánnal. Vele nem alakult ki olyan bizalmas viszonyom, mint Jancsó Miki  bácsival az ő tartózkodóbb, szemérmesebb egyénisége miatt, de beszélgetéseinket minden alkalommal átlengte a film iránti rajongás és az ember tisztelete. A legemlékezetesebb az volt, amikor a Százéves a mozi sorozata végén beszélgettünk. Akkor azt mondtam neki, hogy az ő bevezetői a filmművészet klasszikusai előtt, az a szenvedélyes szeretet, ami a szavaiból áradt, ugyanolyan műalkotások voltak, mint maguk a filmek. Az Oscar-díjas rendező láthatóan zavarba jött, valamit talán mondott is, de sokkal többet mondott az arca, amelyről ezt olvastam le: „Ezért már érdemes volt élnem.”

A magyar operatőriskola kiváló alakja volt Hildebrand István, akinek neve manapság már kezd feledésbe merülni, pedig még él, jövőre lesz 90 esztendős. Neki köszönhetjük Várkonyi Zoltán nagy Jókai-filmjeinek, a Kőszívű ember fiainak, az Egy magyar nábobnak és a Kárpáti Zoltánnal közkinccsé vált képeit, de ő teremtette azt az egyedülálló látványvilágot, amelyet Bódy Gábor Psychéjében csodálhattunk meg. A 90-es évek végén jártam nála, talán 70. születésnapja körül. Megkeseredett ember benyomását keltette, aki meg volt győződve arról, hogy szisztematikusan szétverték a magyar filmgyártást. Próbálkozott alkalmazkodni az új szakmai és gazdasági körülményekhez, de nemigen sikerült neki. Pedig akár ülhetett is volna a babérjain, hiszen végérvényesen beírta magát a magyar mozitörténetbe, és munkáit azóta is újabb és újabb nemzedékek ismerik meg.

„A mindentudó Nemeskürty” – mondta még a 70-es években egyik, azóta sok szelet meglovagoló egyetemi előadóm, gúnyosan utalva a nevezett sokoldalúságára, hogy „mindenbe beleüti az orrát”. Mindenesetre a gimnáziumban Farkas Ferenc tanár úr a kezünkbe adta a Requiem egy hadseregért című könyvet, a hivatalos történelemkönyv vonatkozó fejezete helyett, ezzel is arra serkentve minket, hogy elgondolkozzunk múltunkon. Számomra nem is annyira a nagy vihart felkavaró történelmi tanulmányok voltak a legfontosabb Nemeskürty-ópuszok, hanem azok a könyvek, amelyeket a magyar és a nemzetközi filmtörténetről szóltak. Ezeket egy-egy régi film kapcsán még ma is előveszem, egyik-másikat már csak a szentlélek tartja össze. A Tanár úr, ahogy mindenki emlegette, Pozsonyi úti lakásában fogadott, ahol sok mindenről beszélgettünk, többek között éppen erről a bizonyos „mindentudásról”. „Sok tudós kiválasztja magának tudománya egyik parcelláját, aztán azt gyomlálgatja egész életében” – jellemezte az őt bírálókat, és akikhez ő sosem akart tartozni. Nemcsak azért rokonszenveztem ezzel a nézetével, mert az általam legjobban tisztelt egyetemi tanáraim, Hahn Istvántól Köpeczi Béláig éppen arról voltak nevezetesek, hogy a bölcsészet különböző területein tudtak maradandót alkotni. No meg egy kicsit haza is beszélek, hiszen engem sem tudtak soha bezárni egyetlen skatulyába – még az újságíráson belül sem…