Laurent Joly francia történész szakmai érdeklődésének középpontjában a 2. világháború egyik legsötétebb jelensége áll: az antiszemita motivációjú feljelentés.

Kik a feljelentők? Milyen hatásuk van a feljelentéseknek? Az igazságügyi szervek archívumaiban kutatva arra a meglepő következtetésre jut, hogy kevesebb volt, mint amennyit feltételeztek, a következmények azonban sokkal súlyosabbak voltak.

A francia nemzeti tudományos kutatóközpont (CNRS) kutatási igazgatója, a Vichy a végső megoldásban, a Kollaboránsok, és az Action Française születése című könyvek szerzője új megvilágításba helyezi a múltat, amelynek bevallása nehezen megy – írja a Le Nouvel Observateur, amely interjút közölt a történésszel.

-Mekkora volt a feljelentések aránya a náci megszállás alatt?

-Amikor elkezdtem a munkámat ebben a témában, azt hittem, hogy  feljelentések milliói voltak és a legtöbb a zsidók ellen. Gyakran beszéltek 3-5 millió levélről. Megvizsgálva az archívumokat, megállapítottam, hogy a feljelentések elsősorban a fekete piaccal és a fegyverrejtegetéssel voltak kapcsolatosak. Gyakrabban jelentették fel a szomszédot, akinek vadászfegyvere volt, mint a padláson rejtőzködő zsidót. Viszont ez utóbbinak súlyosabb volt a hatása. A nagy razziák után a Gestapo és az SS azt tapasztalta, hogy a francia lakosság inkább filoszemita és diszkrétebben kell végrehajtani a razziákat. 1942 novemberétől a párizsi rendőrprefektúrán belül megalakult egy brigád, amelynek az volt a feladata, hogy letartóztassa azokat a zsidókat, akik nem tartották be a németek rendelkezéseit. A külföldi zsidók elleni razziák ritkábbak lettek és ők elbújtak. Meg kellett őket keresni és itt váltak szükségessé a feljelentések.

-Ilyen feladattal megbízott szervezet több is volt a francia adminisztrációban.

-Volt a CGQJ (Commisariat Général aux Questions Juives – Zsidó-kérdések főfelügyelősége) és a vichy antiszemitizmus-minisztérium, az egész üzem bázisa. Funkcionáriusai foglalkoztak a nem bejelentett zsidók kifosztásának ellenőrzésével. Ennek volt egy fegyveres rendőri részlege, a PQJ (Police des questions juives – zsidókérdések rendőrsége) és a SEC (Section d’enquéte et de contrôle – nyomozó és ellenőrző egység), amely tele volt szélsőjobboldali aktivistákkal, akik a CGQJ számára használták ki a zsidóellenes feljelentéseket és több száz letartóztatás kezdeményezői voltak.

A történész számára szerencse, hogy a CGQJ-nek volt egy nyilvántartása a napi postáról. 35 ezer levelet tudtunk így megnézni. 1200 zsidók elleni feljelentést találtam közöttük. Ez a leveleknek 3,5%-át teszi ki. A naponta érkező 30 levélből egy tartalmazott egy vagy több zsidó elleni feljelentést. Kezdetben minden tizediket vettek megfontolás alá, de az idő múlásával a helyzet súlyosbodott. 1944-ben már csaknem minden ügyben nyomoztak. Sőt, a régebbi leveleket is előszedték. Egy Joseph Antignac nevű megszállott lett a vezető, akit 1949-ben halálra ítéltek, végül azonban amnesztiát kapott.

Voltak azonban más szervezetek is, amelyek a megszállóknak dolgoztak. 1942-ben, amikor a németek látták, hogy a razziák nem hoznak nagy eredményeket, a Gestapo utasította a vichy rendőrfőnököt, hogy hozzon létre egy szervezetet, amely az ő szolgálatukban áll. Így alakult meg a párizsi prefektúra keretén belül egy bűnügyi részleg, amely kezdetben 25, majd 50 felügyelővel dolgozott. Két év alatt 5200 zsidót tartóztattak le Párizs közelében. A többséget deportálták.

-Hányan jöttek vissza?

-Nagyon kevesen. Serge Klarsfeld szerint 74.150 zsidót deportáltak Franciaországból, és 3-4 ezren jöttek vissza.

-Mi lett a feljelentőkkel?

-Sajnos a többségük ismeretlen volt. A felszabaduláskor megpróbálták felelősségre vonni azokat, akiket azonosítani tudtak. Az aljasság hierarchiájának csúcsán ott volt a kollaboráns, aki fegyvert fogott a nácik oldalán, a második sorban volt a feljelentő. A Seine-i bíróság elé 1600 ember került feljelentés vádjával. Ezek közül 240-en zsidók feljelentése miatt. Egy részüket felmentették, kb 150-et ítéltek el. Tudni kell azonban, hogy a prefektúra archívumát megsemmisítették, így a kutató munka nagyon nehéz.

A háború kezdetén csak 30 ezer német katona volt a megszállt Franciaországban. A franciák együttműködése és feljelentései nélkül nem tudtak volna működni. Ebben a 30 ezerben kevés rendőr volt. A legnagyobb létszám is csak egytizede volt a francia rendőrségnek. A náciknak abszolút szükségük volt a franciákra.  Alois Brunner, a drancy láger vezetője kezdetben 150 frankot fizetett a feljelentőnek, később emelte ezt az összeget. 1944 volt a legrettenetesebb éve a zsidók számára. A SEC számos felügyelője átment a Milíciába, ahol dupla annyit kerestek. Havi 3 ezer frank szép összeg volt. A Milícia vonzotta a deklasszált elemeket, mindenféle szerencsétlen alakot. Tudunk egy olyan esetről, amikor egy zsidó lányt feljelentette leendő apósa, aki ellene volt fia házasságának. A lány Auschwitz-ban pusztult el.

-A francia jobboldalban van egy erős antiszemita hagyomány.

-Amit megdupláz a feljelentői szokás. A Dreyfus-ügy után egy olyan újság, mint a Libre parole, rendszeresen közzétette a közalkalmazásban álló zsidók listáját.

-Az antiszemitizmus megerősödött 1936 után?

-Igen, például Céline akkor kezdett hangot adni levelezésében a zsidókkal szembeni gyűlöletének. A Népfront választási győzelme és Léon Blum miniszterelnöksége meggyorsította a dolgokat. Sokak számára egy marxista zsidó a kormány élén elviselhetetlen volt. Blum személye rettenetes gyűlöletet szabadított fel. Később a zsidók kizárását a közhivatalokból könnyen keresztül vitték.

-Milyen következtetéseket von le kutatásaiból?

-Lehangolóakat, ugyanakkor kedvezőket is. Az elképzelésekkel ellentétben a zsidók feljelentése nem magától érhető volt. Akik ezt tették, azok általában a társadalom aljához tartoztak, közönséges kollaboránsok, akik vagy bosszút akartak állni szomszédaikon, vagy valamit nyerni a németektől. A Gestapo számára viszont elengedhetetlen eszközzé váltak.

Könyvem fő következtetése: kevesebb a zsidókat feljelentő, mint gondoltuk, de a módszeresen felhasznált feljelentés az üldözés konkrét fegyvere volt. Különösen 1944-ben…