A nagy ábránd kastélypárkányától a Karnak óriás kőoszlopcsarnokáig, a Mirabeau-hídtól a Marquee-klubig. Mitomániáim újságírói és írásokkal ékesített magánútjaim során elsősorban a film, az irodalom és a zene körül forogtak.
Mindjárt első kiküldetésem során, 1985-ben, amely Rómába vezetett, kilátogattam a Cinecittába. Bár akkor éppen nem volt forgatás, sikerült bejutnom, sőt, még abban a szerencsében is részem volt, hogy bemehettem Federico Fellini És megy a hajó című filmjének még le nem bontott díszletébe. Persze a Maestrót Róma számos pontján fel tudom idézni, a Szent Péter Bazilika kupolájától a Trevi-kúton át egészen a Colosseumig, amely körül éjszaka motorosok köröznek a Fellini-Roma utolsó képsoraiban. No és itt forgattak számos jelenetet kedvenc ókori filmemből, a Ben-Hurból, valamint a Quo Vadis-ból. Bő másfél évtizeddel később ez is eszembe jutott, amikor Életemmel a Quo Vadis Domine kápolnánál jártunk a Via Appia bejáratánál. Annak idején mindkét filmet Rómában láttam először, még kiskamaszként, folyamatosan játszó mozikban, így mindkettőnek előbb láttam a végét, mint az elejét, de mivel ez ott akkoriban teljesen bevett szokás volt, szüleimmel együtt megtanultam a sztorikat „összerakni”.
A Trastevere éttermi teraszai láttán pedig odaképzeltem egy hatalmas, roskadásig teli asztalhoz Orson Wellest, aki szívesen töltötte itt lucullusi lakomáit. Nem véletlen, hogy Fellini szerette volna őt megnyerni a Satyricon Trimalchiójának szerepére, amit végül éppen egy trasteverei vendéglős kapott meg. Nem tudom mondtam-e már, hogy Orson Welles az egyik hősöm. Nemcsak színészként volt hatalmas egyéniség, aki egy apró szerepben is ott hagyta a nyomát a filmen, hanem alig 26 évesen, minden előtapasztalat nélkül elkészítette minden idők legzseniálisabb filmjét a média mibenlétéről. Az Aranypolgáron 75 év után sincsen egyetlen porszem, tanítványaimat is rendszeresen vegzálom vele, amikor a média és hatalom kapcsolata, illetve a médiamanipulációk széles tárháza és bulvársajtó gátlástalansága kerül terítékre.
A 80-as években jutottam el az elzászi Haut (Hoch) Königsburg-ba. Ebben a középkori kastélyban vették fel 1937-ben Jean Renoir A nagy ábránd című klasszikusának nagy részét, innen szökik meg a fogságból Jean Gabin és Marcel Dalio. És leültem ahhoz az ablakhoz, amely mellett Erich von Stroheim és Pierre Fresnay arról elmélkednek, hogy vége a régi arisztokráciának és vele együtt az úri becsületnek. Párizsban viszont a Place Pigalle egyik sötét bárjában ittam egy pernod-t Maigret felügyelő tiszteletére, miközben egy magas, mélyhangú néger kurva akart engem felszedni, jobban megnéztem, és rájöttem, hogy férfi…Amikor Életemmel 2004-ben nászútra mentünk, és a Place de la République közelében kaptunk szállást, nekem rögtön az Hôtel du Nord, Marcel Carné 1938-as filmje jutott eszembe, Louis Jouvet-val és Arletty-vel. „Atmoszféra, atmoszféra, úgy festek én, mint egy atmoszféra?” – vágja a nagy színésznő szeretője fejéhez a legendás mondatot. Amikor a tulajdonosnőnek idéztem, láthatóan csodálkozott. Persze az igazi Hotel du Nord nem ott volt, hanem jóval északabbra, a Canal-St.Martin közelében, de magas, szűk lépcsőivel, kicsiny szobáival, egyszerre rideg és meghitt reggelizőjével Carné világában érezhettük magunkat.
Aztán jött 2001, és Párizs-szerte mindenütt az Amélie Poulain mesés élete plakátjai néztek rám. Először volt bennem egy kis viszolygás, mert a rajz némileg torzított, és olyannak tűnt, mintha egy fogyatékos lány lenne a főszereplő. Aztán mégis rászántam magam, és azóta az egyik legkedvesebb filmem, ha meglátom a műsorban, hogy Audrey Tautou játszik benne, biztos, hogy megnézem, és elfogultságomat leszámítva sem csalódtam benne sokszor, a Piszkos kis játékoktól a Coco Chanelen át egészen a Tajtékos napokig. E csodaszemű lány még ott van újságírói bakancslistámon. És az Amélie óta másképpen nézek a Sacré Cœur terére és környékére, ahol közel negyedszázaddal korábban, első párizsi utamon hallottam egy lenyűgöző német utcai énekeslányt, aki köré később egy meg nem valósult filmsztorit építettem (ezt hűséges olvasóim jól ismerik). És amikor három évvel később Életemmel jöttünk ide, és már együtt is láttuk az Amélie-t (első közös moziélményünk volt), a Montmartre-ra felgyalogolva bementünk egy italra a Deux Moulins kávézóba…
De ha igazi, békebeli kávézó, akkor a Les Deux Magots a Saint-Germain-des-Prés negyedben, ahol Ady Endre oly szívesen elidőzött, de idejártak hajdan a szürrealisták, Jacques Prévert, Picasso, később itt vették körül az egzisztencialisták Sartre-ot és Camus-t, és talán már szintén mitomániából tért ide be Jim Morrison, fiatalkorom legveszedelmesebb hőse is. Elzarándokoltam utolsó lakhelyéhez, a Marais-ba, a Rue Beautreillis 17-hez, és többször is jártam a Pére-La-Chaise-ben, feltételezett nyughelyéhez. Szilárd meggyőződésem volt ugyanis, hogy 1971. júliusában nem halt meg, csupán eltűnt. Ma már ennek nincsen jelentősége.
Egy olyan olvasó ember, mint én, nem kerülhette ki a Quartier Latinben a Shakespeare and Company-t, amely ugyan nem az eredeti helyen áll, de azért őrzi az amerikai „elveszett nemzedék”, valamint az „elátkozott” James Joyce és D.H. Lawrence szellemét. Ellenben már közelről is belélegezhettem a Szajna-part közelében, a Rue de la Bucherie 37-ben azt a levegőt, amit az 50-es években a beat-költők szívtak. Még ma is beleborzongok, hogy kezem őrzi Allen Ginsberg kézfogását.
A párizsi aluljárókban eszembe jutott Paul Simon. Vajon melyikben énekelhetett annak a lánynak, aki egyes legendák szerint a The Sound of Silence-et megihlette? 1982. júniusában a Vincennes-i Hyppodrôme-ban Gyermekeim Anyjával és Apámmal együtt hallgattuk a dalt a Simon & Garfunkel-koncert végén, amikor több tízezer láng ragyogta be az éjszakát. Egy hónappal korábban pedig Frank Zappa varázsolt el Pantinben, szakadó esőben, szerencsére sátorban. Felejthetett három órát nyomott pöttyös sortban, piros zokniban. Addig is volt néhány Zappa-lemezem, de akkor utólag is bepótoltam mindent, ami hiányzott. Mindkét koncertre Szüleimtől kaptam a jegyet ajándékba, ma is megvannak, egy lemezkatalógus-füzetbe beragasztva.
De ugorjunk át Londonba, mítoszéhségemet tovább csillapítandó. Ha mozi, akkor kihagyhatatlan egy esti séta a Waterloo Bridge-en. Ha Nagyítás, akkor valamelyik park a sok közül – bár sem hajnalban, sem késő este nem kószáltam ott – és naná, hogy a Marquee Club, ahol a Jeff Beck-kel és Jimmy Page-dzsel erősített Yardbirds zúzta a Stroll Ont. Azt csak utólag tudtam meg, hogy ez csak egy stúdióban rekonstruált klub volt, és amikor én eljutottam minden rock-banda legfontosabb ugródeszkájához, akkor már nem a Wardour streeten volt, mint a 60-as években, hanem a Charing Crosson (lásd még Freddie-t a Pygmalionból). De még eltölthettem ott egy-két estét 1990-ben, és ugyanabban az évben szemtől szembe ülhettem egy kis észak-londoni klubban a Yardbirds-dobos Jim McCarty-val. (Később Budapesten is találkoztunk). Abban a klubban ajánlották fel, hogy maradjak kint, legyek szervező menedzser kelet-európai rock-bandáknak. Én pedig hazajöttem. Nyolc évvel később viszont már Jimmy Page-dzsel – no és Robert Planttel - paroláztam a Hotel Intercontinentalban.
A zenemítoszok persze nem értek itt véget, hiszen hátravolt nekem is az Abbey Road zebrája és stúdiója, a Hyde Park, amelyről nekem a soap-boksz speakereken túl a Rolling Stones 1969-es koncertje jutott eszembe, a Ronnie Scott’s klub, ahol Jimi Hendrix utoljára lépett fel 1970. szeptember 17-én, és a sok-sok utca, tér, amelyet megénekeltek a rock-ban a Leicester Square-től a Baker streetig. De nem zene, és nem mozi volt, hogy 1981-ben Londonban szembesültem először az igazi hajléktalan léttel, a valódi Aqualungokkal, akiket Ian Anderson megénekelt…Akkoriban Magyarországon még ügyesen el tudták őket tüntetni, mert kevesen űzték a csövességet életvitelszerűen.
Valamikor a világ egy legnagyszerűbb mozimúzeuma volt a Temze balpartján, a Royal Festival Hall közelében, ha Londonban jártam, soha nem hagytam ki, az újat, amelyet egy olyan egykori kenningtoni dologházban alakítottak ki, ahová Chaplint vitték gyerekkorában, még nem volt alkalmam látni.
Még ugyancsak 1981-ben tettünk egy kirándulást Etonba – mire is asszociálhattam másra, mint a leglázadóbb angol 68-as filmre? Ha….és ha már említettem azt a bizonyos újságírói bakancslistát, akkor ott van számomra az elsők között Mike Travis, azaz Malcolm McDowell, úgyis mint Kicsi Alex…”Egyszer elkaplak!”
Amsterdamban Anne Frank és Van Gogh mezsgyéjén egyensúlyoztam. Akkor már láttam Alain Resnais sokkoló filmjét Vincent-ról, amelyben megmutatta, hogy az a bizonyos szoba, ami üresen áll, valójában nem üres, mert a festő ott van a maga teljes valóságában. Azóta is így nézem ezt a képet. Aztán 2003-ban betértünk a The Doors coffee shopba, ahol "afgán fehér özvegyet" szívtunk. És közben ott keringett az agyamban Jacques Brel Amsterdam című dala, amelytől akkor is elszorul a szívem, ha csak rágondolok. "Dans le port d'Amsterdam, Ily y a des marins qui boivent..."
Amikor 2001 közeledett, elhatároztam, hogy olyan helyen fogom tölteni az Újévet, ahol rendkívüli körülmények között láthatom a napfelkeltét. A 2001: Űrodüsszeia nagy-nagy kedvencem, többek között a kezdete miatt, Imigyen szóla Zarathustra. E nyitány vezetett engem Nietzsche olvasásához is. Egy időben, amikor egyedül voltam, többször előfordult velem, hogy valamelyik tv-csatornán adták, gondoltam, belenézek, aztán rendszerint ottragadtam. Több variáció után Marokkóra esett a választásom. 2000. december 31-én érkeztünk meg Marrákesbe, este szilveszteri bulival vártak bennünket a szállodában. Tisztelettudóan megvártam, míg éjfél lesz, aztán nyugovóra tértem, de előbb megkérdeztem a recepcióst, hogy másnap mikor kel a nap. Úgy nézett rám, mint a hülyére, de azért elárulta, hogy 7 óra 15-kor. Fél hétre kértem egy ébresztést, aztán kimentem az utca végéhez, az Atlasz-hegység egyik impozáns sziklájának lábához. Esküszöm, szinte hallottam azt a morajlást, ahogyan Richard Strauss zenéje egyre erősödik, amint a hegy mögül lassan felkelt a nap és arany-vörösre festette azt. Aztán aznap délután a marrákesi piacon egy jövendőmondó, nyakamba téve egy sivatagi viperát, „barakát” mondott rám (100 dollárt akart, 20-ra lealkudtam), és egy nagy találkozást jósolt nekem az újévre. Másnap Casablancába utaztunk, ahol persze berendezték az itt soha nem létezett Rick’s American Cafét – egy arizonai hotelben forgatták a bárjeleneteket – és itt elmormoltam magamban, „maybe not today, maybe not tomorrow”. Az a „tomorrow”, már ami a találkozást illeti, 2001. szeptember 12-én következett be, de ezt Önök már tudják.
Négy évvel később pedig már Életemmel együtt vizslattuk gyanakodva Karnak kőoszlopainak tetejét, Agatha Christie iránti tiszteletünkből, nílusi hajóútunk egyik fantasztikus állomásán…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
