GNL911

Punks not dead - „A punkok nem haltak meg” - olvashattuk a 80-as évek közepén a falakon. Pedig akkorra már „odaát” elcsitult a „háromakkordos” bandák nagy hulláma, és a túlélőket inkább csak „poszt”- képzővel emlegették. Akadtak azonban olyanok, amelyek képesek voltak az egykori elementáris zenébe új életet lehelni. Ilyen csapat volt az azóta is létező New Model Army, amely 1986-ban alkotta meg pályafutásának egyik csúcsát.

 Az együttes, amely 1980-ban alakult Yorkshire-ban 1984-ben robbant be a brit rock-életbe, 341 évvel azután, hogy Oliver Cromwell megalakította a maga „új modellű hadseregét”, amely döntő szerepet játszott az angol polgárháborúban, majd a Stuart-dinasztia megbuktatásában. A „vasbordájú” poszt-punkok, élükön a zenekart  töretlen lendülettel vivő Justin Sullivan gitáros-énekessel, bár nem döntötték meg a Margaret Thatcher vezette konzervatív kabinetet, azok közé tartoztak, akik rendíthetetlenül ostorozták a tory-kat, és a munkásosztály hiteles szószólói voltak, folytatva ezzel az olyan bandák munkásságát, mint a The Clash, de „egy vérből valók” az ugyancsak kezdettől fogva politikus U2-val, a The Alarmmal, vagy Billy Braggal is. Szellemi-művészi fejlődésükben nélkülözhetetlen szerepet játszott egy, a punkból kinőtt fiatal lány, Joolz Denby, ma már elismert író-költő-grafikus, Sullivan negyedszázada hűséges élettársa, aki nem csupán a frontember múzsája volt, hanem alkotótársa, a zenekar menedzsere, és lemezborítóik tervezője. Joolz önálló lemezeit pedig   természetesen a NMA kíséri Justin vigyázó producerkedése mellett.

 Jellemző volt a New Model Army első két lemezének címe: Vengeance (Bosszú), rajta a The Spirit of The Falklands című dallal és No Rest For The Wicked (Nincs nyugalom a bűnösnek). Ezt a szellemet viszi tovább a The Ghost of Cain, amely nem éppen bibliai értelemben keresi a bűn mibenlétét. Erről már a borító is árulkodik, a fekete-piros bőrdzseki, amelynek hátán egy sötét, feltehetően alvadt véres tenyér látszik, és minden ujj végéből villámok törnek elő. (A lemez annak idején hamar bekerült az „alig legális” hazai lemezboltokba és e sorok írója mindössze 350 forintért vette meg a bakelit-albumot úgy, hogy az eladó még a Vengeance korongját is mellé csempészte...)

         Mint egy mély, lassú vészharang, úgy szólal meg a nyitó riff az indító dalban, a The Huntban, amely hosszú éveken át lett a zenekar koncertjeinek egyik dühös harci ménje. A darab pillanatok alatt begyorsul és igazi „törő-zúzó” punk-dal lesz belőle. Sullivan társszerzője alapító társa, a féktelen energiájú dobos, Robert Heaton volt, aki az együttes számos sikeres dalában közreműködött egészen 1998-ig, amikor betegsége miatt kényszerült távozásra. (Heaton 2004-ben agydaganatban halt meg). „Várhatunk egész életünkben, míg lesújt egy villám/várhatunk egész életünkben, hogy igazságot tesznek/hacsak mi nem teszünk...” - énekli Justin, fővadász és főhajtó egy személyben, a „szemet szemért” el alapján, amelyben nincsenek sem enyhítő körülmények, sem pedig második esély a bűnösnek. Mindenesetre nem szeretnék a dalban szereplő „házról házra járók” kezébe kerülni. A reménytelenség dala a Lights Go Out, amelynek főhőse király akar lenni, csak éppen milliók állnak már sorba. Itt már az alig 18 éves basszusgitáros, Jason „Moose” Harris is megmutatja oroszlánkörmeit, - a dalnak van egy enyhe „joy divisionos” beütése éppen Jason miatt – míg Heaton olyan falrengető pörgetéseket produkál, hogy azt a néhai Keith Moon is megirigyelte volna. De azért, hogy megmutassák, hogy nem csak a „durrbele” műfajban vannak otthon, a 51^st State-ben egy kis akusztikus gitár-intrót is bedob a trió – ez a rövid „szösszenet” volt az első kislemez az albumról. Az All of This pattogós-sejtelmes gitárja által megágyazott politikai pamflet ma is aktuális: egy olyan világban, ahol „a halál afrodiziákum”, mindent a „nép nevében tesznek. A dalok tömörek, itt-ott egészen durván érnek véget, de mindent elmondanak, amit akarnak. A Poison Street klasszikus punk-nóta lenne, ha nem pörgetnék még tovább egy erőszakos szájharmonika-szólóval.

         A túloldalon ismét egy mindent szétverő darab következik, a Western Dream, amelytől nincsenek elájulva: „Vagy gettóban élünk és tudjuk, mi a jussunk/vagy az emberi fajon lábbal taposunk/talán eljön a nap, mikor más utat járhatunk/Káin szelleme nélkül bármit akarhatunk” - szól a figyelmeztetés egy olyan dal végén, amelyben a televíziók akkor még csak a Nyugati Féltekén elhatalmasodott rémuralmát zenésíti meg. A Lovesongs  finoman sírdogál akusztikus gitár és tompa, ám intenzív dob felett: átok arra a világra, amely mindig csak akkor játszik szerelmes dalokat, amikor távol vagyunk. Szinte sajnáljuk, hogy hamar vége szakad a dalnak. A Heroes egy ideáljait vesztett nemzedék felkiáltása, amelynek életérzése a következő dalban, a Ballad-ban teljesedik ki: „Mi vagyunk azok, akik mindent tudtak, és még semmit sem tettek/akik mindent learattak, de semmit sem vetettek” - szól Justin egy halk akkordmenet és egy magányos utcára való szájharmonika mellett, de többet mond, mint sok üvöltés és dörömbölés. A NMA azonban nem sokáig hagy minket elmélkedni, hanem ismét előveszi harcosan dübörgő hangját a Master Race-ben – elvégre nem lehet eleget dühöngeni abban a közegben, amely ugyan megtanított minket késsel-villával enni, öltönyt és nyakkendőt ölteni, miközben rakéták és fegyverraktárak árnyékában, átírt történelemben, fiktív múltban élünk és az üvöltő farkast szolgáljuk. Aztán egyszer csak mintha elvágták volna – vége, a tátott szájakat kéretik tone üzemmódba helyezni.

         A The Ghost Of Cain 30 év után is bitangul jól szól. Még szép: producere nem volt más, mint Glyn Johns, a brit stúdiók egyik legkiválóbb mestere, aki a Rolling Stones legjobb lemezeit készítette a Between The Buttonstól az It's Only A Rock And Rollig, de igénybe vették szolgálatait sokan mások is a Beatles-től a Led Zeppelinig, az Eagles-től a The Clashig.

         A New Model Army, némi felújítással ma is működik, és nyomják a rock-ot. Bár Margaret Thatcher és Ronald Reagan már eltávozott az élők sorából, Sullivan és bandája még mindig lövöldöz.  Mi a titkuk? Sullivan így beszélt erről egy interjúban: „Kezdettől fogva nagyon cinikusan viszonyultunk a sikerhez, és valószínűleg ennek köszönhető, hogy elkövettük az összes hibát, amit egy zenekar elkövethet. Én azonban büszke vagyok ezekre a hibákra, mert soha nem adtunk a kívülállók véleményére,  mindig csak a saját csillagunkat követtük.”

         A céltáblára emlékeztető emblémájú New Model Army jelentős tábort mondhat magáénak Magyarországon is. A banda többször is fellépett nálunk, köztük a Sziget-fesztivál 1995-ös, máig verhetetlen programjában.