Bródy Jánosra sosem volt jellemző, hogy mellébeszélt volna. Volt idő, amikor erre bizonyos virágnyelvre volt szüksége hozzá, amit azért aki akart, megértett, de ő volt az egykor, aki „nem akart állni, mikor fordult a Föld”, és aki figyelmeztetett arra, hogy a „szó veszélyes fegyver.”. A dalszerző-énekes, közel egy olyan korhoz, amikor sokan már mindennel megbékélnek, ugyanazzal a tiszta szívvel és gondolkodással szólal meg a maga „elbeszélgető” hangján, és találja meg az összhangot a személyes líra és keserűen ironikus társadalomrajz között.
Ez jellemző a legfrissebb Bródy-lemezre, a Ráadásra is, amelyben ugyan lépten-nyomon belebotlunk egy öt évtizedes életmű utalásaira, ízig-vérig 2016-ról szól. Pontosan megadja ezt a hangot a Te itt leszel majd mellettem, amely hangulatában akár egy Leonard Cohen-dal is lehetne. Ebben még a magánszféra nyújt menedéket, de a népdal-motívumos Magyarok közt Európai már kikerülhetetlenül szomorú közállapotainkról szól – ki tudja miért, nekem az István, a király siratója, a Gyászba borult csillagom jut róla eszembe. „Van egy világ, ki tudja, merre/hol az ember boldog lehetne/De ez a világ nagyon távol/Az én édes kis hazámtól” – énekli Bródy. A Felföldiné estéje nem más, mint egy régi-régi ballada folytatása, akik ismerik Csillag Hajnalka történetét, rögtön ráismernek az első akkordoknál, de azért az énekes a fiatalabbak kedvéért ki is mondja a „lánykori nevet”. A magány, az illúziók vesztése közepette csak két fiatal jelenik meg, akik „szebb jövőről” mesélnek…Aztán a Birkaországban végleg nem kertel krónikásunk arcpirító vurstlizene mellett: úgy vágja a pofánkba kegyetlenül pontos látleletünket, hogy szégyenkezhetünk, ha nem ismerünk rá magunkra. És nincs kifogás, hogy „én nem, csak a többiek”: mindannyian birkák vagyunk, mert „hagytuk, hogy így legyen…”. És hogy mennyire kabaré-ország vagyunk, azt érzékelhetjük a Gyere, édes, jöjj és korrumpálj kupléja hallatán. Az Újra ősz van már is csak látszólag „szerelmes dal”, hiszen a szerelem legfőbb tárgya a szabadság, amely nem akar eljönni…
József Attila félelmetesen aktuális: mi, akik rendszeresen elővesszük költeményeit, újra és újra megtapasztaljuk ezt. Most Bródy a kevésbé ismert Világosítsd fel gyermeked című versét öntötte zenébe és ismét kortársunkká tette a költőt.
Két olyan dal is felkerült a lemezre, amely annak idején Koncz Zsuzsa előadásában vált ismertté, a Hová tűntek azok az évek és a „magyar Lucy in The Sky-”ként emlegetett Egy lány sétál a domboldalon. Ez utóbbi új, finoman verziója is különösen kedves a szívemnek: „az élet csak álom, ne ébredj fel”. A Nyáréjszakán a 67-es útonról nem nehéz kitalálni, hogy Cipőt búcsúztatja el. A legvégén pedig kapunk egy vérbeli Bródy-fricskát, 50 másodpercben, A zeti zászló címmel. Azt már régóta tudjuk, hogy dalosunk milyen viszonyban van a lobogókkal, most arra int bennünket, hogy óvakodjunk az olyan zászlótól, amely „mindenkinek mást jelent”. Az utolsó két sor pedig olyan telitalálatos „kínrím”, amilyent csak „Tini” engedhet meg magának: „A többi zászló nem zeti/egy zeti sosem lengeti”. Nem lepne meg, ha a zetik hamarosan ugyanolyan közellenségek lennének, mint a pirézek.
Ráadás után többnyire lemegy a függöny, világos lesz, a nézők elindulnak hazafelé. Hacsak nem tapsolnak még vissza további ráadásokat. Attól tartok, hogy Bródy Jánosnak szembe kell néznie ezzel a veszéllyel.
(Bródy János: Ráadás, Melody Produkció - Grundrecords, 2016)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.