A modern kor kedvelt könyvszenzációi híres emberek, írók, művészek, közéleti figurák titkos feljegyzései, noteszek, éttermi számlára írt versek, és mindenekelőtt a naplók. Elvégre a naplóírás ősidők óta az egyik legintimebb írásfajta, amelyet a szerzője a legritkább esetben szán a nyilvánosságnak (persze a blog előtti korszakról beszélünk), és többnyire csak a „hálás” utókor fedezi fel, és kihámozza belőle az illető rejtett énjét, különleges vágyait, meg nem valósult terveit. Aztán gyakran kiderül, hogy hatalmas reklámhadjárattal beharangozott napló közönséges hamisítvány – addigra azonban a kiadó már vagyonokat keresett rajta.
A Matuscsák Tamás által jegyzett Rejtő Jenő elveszett naplója bevallottan hamisítvány, 72 évvel az író rettenetes halála után sem bukkant rá senki ilyen irományra, mint ahogyan önéletrajzát sem írta meg soha. Ez az életregény azonban a futballista-, bokszoló-,majd színészkarrierre vágyó, végül íróvá, kabarészerzővé vált Rejtő – és kora – igaz története. Matuscsák nem csupán „Péhovárd” regényeit olvasta végig, és begyűjtött minden lehetséges kéznyomát, továbbá mindent, amit róla mondtak, írtak, és mindezekből sikerült neki egy szinte letehetetlen könyvet írnia, amely leszámol az író körüli legendákkal vagy tisztázza őket, nyomon követi híres poénjainak forrását, és végigviszi ennek a különleges erzsébetvárosi életművésznek tipikusan magyar, pesti sorsát a születéstől az ukrajnai fagyhalálig. Közben fel-felbukkannak a 20-as, 30-as évek író- és művészvilágának jellegzetes figurái, Salamon Bélától Karinthy Frigyesig, Gombaszögi Ellától Kabos Gyuláig, Kellér Dezsőtől József Attiláig. Különösen a költő és Kabos alakjai jelennek meg nagyon plasztikusan, bár az amúgy szintén tragikus véget ért felesége „terrorja” alatt sínylődő Karinthy figurája is láthatóvá válik előttünk. A Rejtő szerepét remekül magára öltő Matuscsák jószerével az utolsó pillanatig sem veszti el humorát, akkor sem, amikor már a „menni vagy meghalni” a létkérdés – nehéz is elhinni, hogy éppen ő nem tudott élni e fegyverével, amikor olyan sorstársainak, mint Királyhegyi Pál, Kellér. Rodolfó vagy Alfonzó, éppen a humor jelentette a túlélést.
A befejezés, amit a szerző az artista Rajna szájába ad, számomra egy kicsit megtöri e történetet. Talán jobb lett volna, ha maga Rejtő meséli el pusztulását odaátról, a maga hamisíthatatlan stílusában, mintegy azt üzenve az ittmaradottaknak: mindenki tehet nekem egy szívességet. Majd szivarra gyújtva méltóságteljesen elvonul a hómezőn és azt dúdolja: „Mi a szar, mi a szar, mi a szaracénok serege vagyunk…” Végül, mielőtt végleg eltűnik, visszafordul és közli velünk: "Rompez, gazemberek".
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.