GNL911

A Szerencsés Dániel budapesti bemutatóján találkoztunk először. Már akkor feltűnt különleges sötét szeme, rendkívül figyelmes, és kifejező tekintete. Akkoriban valósággal berobbant a magyar moziba, hiszen Sándor Pál filmje mellett olyan emlékezetes alkotáshoz adta tehetségét, mint a Cha-cha-cha, vagy a Jób lázadása. Szerencsére soha nem lett belőle „ügyeletes sztár”, és a következő évtizedekben színházban és filmben elképesztően széles palettát játszott be, Puck-tól magyar gengszterig, menthetetlenül lúzer büféstől lepusztult vándorszínészig, Fekete Pétertől falusi kiskirályig.

Rudolf Péter még túlságosan fiatal ahhoz, hogy „jutalomjátéknak” nevezzük Seress Rezső alakítását, pedig csodálatos érzékkel és alázattal hozza a „negyedosztályú kis smúz zongorista” számtalan árnyalatát, nemcsak szomorúságait, hanem humorát, öniróniáját, egymástól elválaszthatatlan tehetségét és slemilségét, ifjúkori kalandvágyát és önmagába zárkózását, szeretetéhségét és azt a sokat emlegetett, többdimenziós „tériszonyt”. A legmegdöbbentőbbek azok a pillanatok, amikor a szemünk előtt, egy-egy tekintettel, alig feltűnő testbeszéddel változik át büszke dalköltőből megtört öregemberré, az életművészből alkoholista ronccsá - szinte láthatóan nő a borostája - és legalább ilyen zseniálisan játszik hangjával, hangsúlyaival. Így jut el a darab elejének önfeledt komédiázásától, amikor megeleveníti Brunót, a cirkuszigazgatót, a nagy karmester Otto Klemperert, Rákosi Szidit és édesanyját, aki meg van győződve arról, hogy „mesüge” fia van, sok-sok stáció után ahhoz az „amerikanizált” fináléhoz, amelyben a Szeressük egymást, gyerekek körülbelül úgy hangzik – a 20. és a 21. századi Magyarországon különösen – mint a Brian élete végén a Golgotán dalolt Always Look The Bright Side od Life. Mert kész röhej, hogy egy se zongorázni, se énekelni igazán nem tudó Budapest VII. kerületi kisember dalát több százan vették és veszik fel műsorukba a mai napig, hogy más ember lehet valaki attól, hogy Mózest vagy Jézust imádja, hogy egy világrend üldözöttjét egy másik világrend is megalázza, mint „polgári csökevényt”, miközben egy platformra teszik a betiltással a kortárs zene legnagyobb alakjával, Bartók Bélával és csasztuskát kell játszania.

És az is röhej, hogy ez a kisember dúsgazdag lehetne, felléphetne a Carnagie Hallban, ünnepelt bárzongoristaként élhetne Cleveland, Ohióban, de nem, nem és nem…ugyanúgy nem tud elmenni innen, akárcsak- Szerencsés Dániel. Pedig ő is szerencsés volt, hiszen a Szomorú vasárnap, miután lekopott róla a rendőrségi szenzáció, megadta neki minden „córesz” ellenére a halhatatlanságot, szerencsés volt, mert visszatért a munkaszolgálat poklából (ami nem adatott meg olyan nagyságoknak, mint Rejtő Jenőnek, Petschauer Attilának, Radnóti Miklósnak, vagy az én Édesapám nevelőapjának, Glücksmann Kálmánnak, akinek pedig a neve is „szerencsést” jelent), és még, némi gellerrel, szerető feleségét is visszakapta. És nem tudott, vagy nem akart élni vele. Talán azért sem akart elmenni, mert hiányzott volna neki ez a tipikusan magyar sírva vigadás, mert ugyan hol értenék meg másutt azt, hogy „Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat…”?.

És méltó társa a színpadon „Rudinak” Nagy-Kálózy Eszter, ugyancsak számtalan arcot felvillantva a rajongó, hűtlenné váló férjes asszonytól a játszótárson át a megtört, a depresszióba, a tehetetlenségbe belefáradt feleségig, a társasági úrinő-léttől a testi-lelki nyomorúságig. Mindkettőjükön valósággal élnek a különböző ruhák, a cipőknek vagy cipőtlenségüknek pedig külön játéka van. És nemkevésbé nagy feladatot old meg Nagy Sándor, aki Seress életének összes mellékszereplőjét megeleveníti, a gyerekkori baráttól a ravasz újságíró Jávor Lászlón át hűséges Jani pincérig. Miként fontos szereplővé válik az egyetlen, nagy kerek háttér, a lépcsővel, amely a vetítések nyomán a folyamatos változást és a mozdulatlanságot egyaránt szimbolizálja.

Müller Péter Szomorú vasárnapját láttuk a Madách Színház előadásában Horgas Ádám rendezésében 2018 Húsvét szombatján/Pészach első napján.