GNL911

A magyar nyelvben, és főleg a közgondolkodásban a mai napig valami lekicsinylő íze van a „vidék” szónak, mintha a Budapesten kívüli világ eleve szegényebb, elmaradottabb, műveletlenebb lenne. Holott már az 1970-es évektől kezdve tanúi lehettünk annak, hogy kulturális téren éppen a „vidék” volt az, amely sok tekintetben túllépett a magyar „provincializmuson”, olyan merész művészi kísérletekre került sor, amelyről a fővárosban nem is álmodtak. A hajdani kaposvári, kecskeméti, debreceni, miskolci, pécsi színházak előadásai ma már legendaszámba mennek, hogy ne is beszéljünk Markó Iván balett-társulatáról, amely Győrből újította meg a magyar táncművészetet és vált világhírűvé.

Ugyanez a tendencia volt megfigyelhető a magyar jazz-ben, amelyet Hartyándi Jenő (többek között) győri kulturális munkás, koncert- és fesztiválszervező „kreatív improvizatív zenének” nevez. Ő a szerző-szerkesztője A jazz győri 40 éve című kiadványnak, szoros együttműködésben Fülöp Péterrel és Horváth Csabával, akik szintén a város jazz-életének fáradhatatlan animátorai és dokumentálói. A „mainstream”, nem ritkán más munkásságuk révén hivatalosan elfogadott jazz-muzsikusok mellett Budapesten kevés tere volt ennek a műfajnak, viszont a már említett „vidéki” központok kezdettől fogva tárt karokkal fogadták őket, megteremtve ezzel egyfajta „ellenkultúrának” a bázisait.

E mindössze 36 oldalas, fotókkal, korabeli újságcikkekkel, hivatalos levelekkel színesített A4-es alakú kiadvány fő érdekessége, hogy nem csupán a győri jazz-élet négy évtizedét mutatja be a klubok, a különböző fesztiválok programján, fogadtatásán keresztül a nemzetközi jazzkoncert-sorozattól a Mediawave-ig, hanem mindezt belehelyezi a korszak társadalmi-politikai környezetébe is, néhol talán kicsit erőltetett párhuzamokat is vonva a „megtűrt” avantgárd zenei törekvések és a „másképp gondolkodás” között. A modern irányzatoknak helyet adó jazz-klubok országos hálózatát egyfajta „civil mozgalomnak” mutatja be, amelyben sok igazság van, hiszen ezeknek ugyanúgy meg kellett küzdeniük a hatóságokkal, a bürokrácia legjobb esetben értetlenségével, mint a hivatalos társadalmi formációktól eltérő csoportosulásoknak. Ugyanakkor jól kitűnik, hogy e közeg mindig igyekezett magát távol tartani a kommercializálódástól, az amerikai és nyugat-európai jazz-irányzatok utánzásától (a szerző érezhetően nem rokonszenvezik a jazz-rock irányzattal, amely kétségkívül sokakat vitt zsákutcába), vállalta az újítás, a „magyar szál” veszélyeit, amely aztán nemzetközi elismerést hozott zenészeinknek. A szerző nagy tisztelettel emlékezik Szabados Györgyre, akinek úttörő munkásságának jelentőségét valószínűleg máig nem tudjuk felmérni, ugyanakkor kárhoztatja a magyar általános zeneoktatást, amely jószerével nem vesz tudomást erről a műfajról, vagy olyanok próbálják megismertetni a gyerekekkel, akik nem értenek hozzá. Dehát jól tudjuk, hogy a „rétegkultúráknak” manapság (is) kevés a támogatása, még akkor is, ha büszkén emlegetjük: Bartók és Kodály hazája vagyunk.   

A győri jazz 40 éve című kiadvány kapcsán felmerül, hogy ideje lenne feldolgozni az elmúlt évtizedek teljes magyarországi jazz-történetét, interjúkkal, hang- és filmfelvételekkel dokumentálni e nagyon fontos korszakot, amíg még lehet. Ahogyan a győriek megmentettek az utókornak számos pótolhatatlan anyagot az Adyton-lemezektől a „Kallódó töredékekig”, ahogy megteremtették a Mediawave jazzfilm archívumot, úgy egy széles körű gyűjtő és kutatómunkára lenne szükség országszerte. Még akkor is, ha a rajongók és a zenészek továbbra is leginkább saját magukra számíthatnak.