1966. május 16. Két fontos történelmi eseményt idézünk fel erről a napról. Az egyik Kínában történt, a másik az Egyesült Államokban. Pekingben ezen a napon függesztették ki az első olyan tacepaót, azaz „faliújságot”, amelyen felszólították az ifjúságot: „zúdítsanak össztüzet a vezérkarra”, azaz kíméletlenül bírálják a forradalmi útról letért pártkádereket. Így kezdődött a „nagy proletár kulturális forradalom”. Ugyanezen a napon az Egyesült Államok nyugati partján egy sokkal békésebb, de a maga nemében legalább akkora „forradalmi tett” zajlott: megjelent a The Beach Boys Pet Sounds című albuma.

Tudjuk a rock-történetből, hogy a 60-as években az élvonalbeli zenekarok folyamatosan figyelték egymás fejlődését és senki nem szégyellt tanulni a másiktól: nemcsak a lemezeket hallgatták meg, hanem Londonban, New York-ban vagy San Franciscóban ott ültek a rock legjobbjai egy-egy új, érdekesnek tűnő előadó koncertjén. A Beatles-re pedig különösen figyelt mindenki. Így volt ez Brian Wilson, a Beach Boys agya esetében is, akit annyira megragadott a Gombafejűek Rubber Soul című albuma a maga újszerű hangzásaival, hangszereléseivel, hogy az lett számára az etalon, amit túl kell szárnyalni. Érdekes módon egy évvel később a Beatles tekintette mintának a Pet Sounds-ot a Sgt. Pepperhez, amely aztán több évtizedre referencia és mérce lett zenekarok tucatjai számára.

E két utóbbi lemez születésénél az is közös vonás a „visszavonulás”: a Beatles azután készítette el mesterművét, hogy abbahagyták a koncertezést, a Beach Boys-nál pedig Brian Wilson szállt ki a turnézásból, hogy az írásra, a hangszerelésekre koncentráljon. Ennek eredménye lett az is, hogy a Pet Sounds-on nemcsak a címben beharangozott állathangok, hanem biciklicsengők, vonatfüttyök, üdítős dobozok is megszólalnak, a hagyományos pop-rock hangszerek mellett csembalót, fuvolát, és elektro-Theremint is élvezhetünk. Ez utóbbi elektronikus hangszernél álljunk meg egy pillanatra: feltalálója az orosz Lev Tyermen volt, akit Amerikában Leo Thereminként emlegetnek. Az elektronikus hullámokon alapuló, 1928-ban megszülető szerkezet bizonyos fokig akár a szintetizátorok elődének is tekinthető. A populáris kultúrában először a mozi fedezte fel: Rózsa Miklós illesztette be kísérteties zenéjébe Hitchcock Elbűvölve (Spellbound) című filmjébe (1945) és megszólal az ugyanabban az évben született Billy Wilder-alkotásban, a Férfiszenvedélyben is. (The Lost Weekend). A rock-műfajban Brian Wilson volt az úttörő, a Pet Sounds mellett fontos szerepet kap a klasszikus Good Vibrations-ban, 1967-ben pedig egy másik Brian, Jones, a Rolling Stones leginkább kísérletező kedvű tagja alkalmazta a Between The Buttons, majd a Their Satanic Majesties Request albumokon. Később Jimmy Page híresült el alkalmazásáról a Led Zeppelin Whole Lotta Love-jának koncertelőadásain, külön látványelem volt, ahogyan kézmozdulataival varázsolta elő a hangokat a Thereminből…

A Pet Sounds kezdetben nem volt nagy siker, Billboard listáján csupán a 10. helyig jutott. Az utókor azonban maximálisan elismerte, a Rolling Stone örökranglistáján a 2., a New Musical Express és a Mojo rangsorán az első helyre került barokkos hangszereléseivel és pszichedelikus hangzásaival, amelyekbe remekül illeszkedett a Beach Boys már jól ismert, többszólamú, játékos vokáljainak stílusa. Valójában azonban az a stílus csupán egyetlen dalban jelentkezik az albumon kristálytisztán: ez a jamaikai népdal-feldolgozás, a Sloop John B., amelynek eredetijét még Alan Lomax gyűjtötte 1935-ben és számos verziót megélt, elsősorban country-énekesek körében a Weaverstől Johnny Cashig.

Briannek nagyszerű alkotó társa is akadt, a londoni születésű Tony Asher személyében, aki nyolc dal szövegét is írta, köztük a nyitó Would It Be Nice-nak és a God Only Knows-nak, amely egyike volt az első olyan pop-daloknak, amelyben a zenészek Isten nevét a szájukra vették.

https://www.youtube.com/watch?v=Ybvruzd3XE0

Asher később úgy nyilatkozott, hogy ő csupán „tolmácsa” volt Brian gondolatainak. A felvételek a kor legmodernebb kaliforniai stúdiókban készültek, neves session-zenészek részvételével, akik között még jazz-muzsikus is akadt Barney Kessel gitáros személyében, de nagy névnek számított a szakmában Carol Kaye basszusgitáros és Hal Blaine dobos, akit olyan egymástól különböző csillagok kértek fel közreműködésre, mint Elvis Presley, Nancy Sinatra vagy a Simon & Garfunkel duó. A hangzásban Brian célja az volt, hogy riválisa legyen a „hangzó faláról” elhíresült Phil Spectornak, ezért főszerephez jutottak nála a 8 sávos keverőpultok. A végső változatokat azonban Wilson mindig monóban hallgatta meg, mindenekelőtt azért, mert egy gyerekkori baleset miatt a jobb fülére majdnem teljesen süket volt.

Az alkotás folyamata nem ment simán: a zenekar éppen Ázsiában turnézott, míg Brian és Asher otthon kísérleteztek, és a többieket enyhén szólva megdöbbentette az új hang, amikor hazaérkeztek, hogy a vokálokat felénekeljék.  Különösen Mike Love-ot borította ki, hogy a szerzők teljesen feladták a Beach Boys addigi „napfényes” világát, amely addig sikereiknek egyik záloga volt, de Dennis Wilson sem volt oda bátyja ötleteitől. Valószínűleg itt kezdődött meg az a folyamat, amely szétmarta a tagok közötti kapcsolatokat, és a békétlenség, egy-egy rövid időszakot leszámítva, máig tart. Azért Love-nak sikerült „belegányolnia”, mert például átiratta a Hang On Your Ego című dal szövegét és megváltoztatta a címet is I Know There’s an Answer-re. A többiek szerint a zárkozott Brian ekkor kezdett el LSD-vel élni, hogy megismerje önmagát…

A lemezre felkerült két finom instrumentális darab, a csengő-bongó, vonósokkal és fúvósokkal tarkított, alig két és fél perce alatt sokfelé szerteágazó, de sehová meg nem érkező miniatűr gyöngyszem, a Let’s Go Away For A While, és a címadó Pet Sounds. Eredetileg mindkettő zenei alap lett volna csupán, a munka előrehaladtával azonban Brian úgy döntött, hogy előreteljesebbek vokálok nélkül. A Pet Sounds-hoz még csak-csak el lehetne képzeni valami éneket, a Let’s Go Away For A While-hoz aligha. Volt még egy harmadik is, a Trombone Dixie, ez azonban csak az 1990-es újrakevert változatra került fel. Ekkor kezdtek el dolgozni a Good Vibrations-ön is, ebben azonban Wilson olyannyira a tökéletes hangzásra törekedett, hogy hónapokig tartott a keverése – egyesek szerint bele is őrült -  és ezért a Pet Sounds-ra nem kerülhetett rá. Pedig a zenésztársak biztosak voltak abban, hogy ez a dal lesz az egyik „húzó” az LP-n. Igaz, nem sokkal később a Beach Boys egyik, talán legfontosabb védjegye lett.

https://www.youtube.com/watch?v=d8rd53WuojE

Brian amúgy is kezdett a társaság idegeire menni, mert a legkisebb árnyalatokat is fontosnak tartotta, ezért újra és újra neki kellett rugaszkodniuk a felvételeknek, és ha nem érezte tökéletesnek a harmóniát, a megszólalást, vagy akár az egész rezonanciáját, kezdhették a munkát előlről. És olyan is előfordult, hogy már minden tökéletesnek tűnt, aztán Brian aludt rá egyet és kidobta a kész felvételt…

https://www.youtube.com/watch?v=JwTv62EcUsk

Wilson szerint éppen ez a nyűglődés adta a lemez címét. Mike Love állítólag a sokadszori újrázás során egyszer kifakadt és megjegyezte, hogy ezeket a finomságokat legfeljebb egy kutya hallja meg. Ugyanakkor azt is elárulja, hogy eredetileg Phil Spector előtt akartak tisztelegni, hogy az ő nevének kezdőbetűire találnak ki címet.

A „kedvencek hangjai” mindenesetre olyan hangzást teremtett, amely a valóságban nem létezett, és színpadon sem lehetett egy az egyben előadni. Persze Brian ebben sem ismert lehetetlent: 2002-ben szólóturnéján előadta az egész lemezt, amelyből a Pet Sounds Live album született.

A következő lépcső lett volna a Smile, amelyet Brian Wilson „Istennek ajánlott kamasz-szimfóniaként” harangozott be. A muzsikus a homokos tengerparton állította fel a zongoráját a komponálásra, szövegírónak pedig Van Dyke Parksot szerződtette: nem volt többé már szó lányokról, szörfözésekről, jól menő autókről, hanem mindenféle furcsa figurákról, cowboy-okról, indiánokról, közép-nyugati farmerekről és kínai vendégmunkásokról, akik különböző barokk képek és szójátékok között jönnek-mennek. 1966 nyarától kezdődtek a felvételek, és Brian ugyanazt a tökéletes hangkollázst akarta továbbfejleszteni, mint amit a Good Vibrations esetében: ott hat hétig tartott a 3 perc 40 másodperces dalnak csak a felvétele, az utómunkálatokról nem is beszélve. Brian egyszerre öt különböző Los Angeles-i stúdióban dolgozott a különböző töredékeken. Egyedül Heroes & Villains című darabhoz több tucatnyi témát vettek fel számtalan variációban. Itt már nem volt szó versszakos-refrénes dalokról, sokkal inkább egy hang- és visszhang-rendszerről, amelynek elemei összeállítva egy folyamatosan változó hangzó tájképet alkottak volna.

Brian megszállottan kereste az új hangokat, mindenből próbált „hangszert” faragni a legelemibb zajokból is: ez egyszerre volt számára játék és vallási áhítat. Egy kicsit úgy, mint az August Rush című film gyermek főhőse, aki a széltől kezdve a metró zajáig mindenből kihallja a zenét és a fejében megkomponált műként állnak össze ezek a hangélmények. Ez az ambíció azonban egyre inkább nyugtalanította környezetét, mivel egyre gyakrabban érték Briant paranoiás rohamok, miközben tömte magát LSD-vel és amfetaminnal. Amikor november végén elkészítette a Fire című instrumentális felvételt, meg volt győződve arról, hogy a dal tűzvészt okozott. A legidősebb Wilson-fivér szép lassan eltévedt a saját maga által felépített labirintusban.

A lemezt 1967 januárjára harangozták be, de nem jelent meg semmi. Pedig az egyik demo-felvételt egyenesen Leonard Bernstein mutatta be a televízióban a legnagyobb lelkesedés hangján. Közben a zenekar jogdíjpert indított saját kiadója, a Capitol ellen, és erőiket inkább ez kötötte le, mint az új lemez. A bandából többen Parksot is támadni kezdték, akinek elege lett és a Beach Boys-projekt helyett inkább elkészítette saját önálló lemezét. Brian üldözési mániája pedig odáig ment, hogy azt képzelte: a Beatles és Phil Spector  „ipari kémkedést” folytat ellene.

A várt nagy folytatásból csak egy torzó lett, a Smily Smiles, és a Beach Boys aranykora is leáldozott. Bár voltak még emlékezetes dalaik a 60-as évek végén (Darlin’, Do It Again, I Can Hear Music, Cottonfields) sem újabb number one-t nem tudtak a Good Vibrations után produkálni (egészen 1988-ig, a Kokomoig), sem a Pet Sounds-ot csak megközelítő albumot készíteni.

Track listing:

Side one:

1.      Wouldn't It Be Nice

2.      You Still Believe in Me

3.      That's Not Me

4.      Don't Talk (Put Your Head on My Shoulder)

5.      I'm Waiting for the Day

6.      Let's Go Away for Awhile

7.      Sloop John B

Side two:

1.      God Only Knows

2.      I Know There's an Answer

3.      Here Today

4.      I Just Wasn't Made for These Times

5.      Pet Sounds

6.      Caroline, No